FILMKRITIKA – A Madarak a dobozban – Barcelona, a Netflix horror thrillerének spanyol spinoff-ja, amely próbálja kicsit fűszerezni az eleve nem túl különleges koncepciót, de csak szerény eredményeket ér el. Mario Casas és Georgina Campbell a főszereplői a Pastor testvérek, Alex és David Netflixes túlélő-thrillerének, melyben láthatatlan lények terjesztenek öngyilkosságra késztető járványt.

Susanne Bier 2018-as apokaliptikus sci-fi thrillerje, a Bird Box a Netflix számára egy olyan „félig kész pörköltként” szolgált, amit ismerős összetevőkből állítottak össze. A már meglévő koncepciót azonban Sandra Bullock emelte magasabb szintre, aki azért küzdött, hogy két gyermeket rejtélyes, idegen fenyegetéstől megvédjen. A trauma, a gyász, és a szülői szerep extrém körülmények közötti megélésének témája ismét megjelenik a Pastor testvérek, Alex és David által készített folytatásban, a „Bird Box – Barcelona” című alkotásban. Ez a film inkább spinoffnak tekinthető, mintsem közvetlen folytatásnak. Az alkotás antológiai stílusban indul, új részletekkel gazdagítva az eredeti fenyegetést, de sajnos nem sokat tesz hozzá a történet világosabb megértéséhez.

Technikai téren nincs probléma, de sok a lopott klisé

Technikailag a film kiválóan van megvalósítva, jók a színészek, atmoszférája pedig nyugtalanító. Mint egy népszerű franchise bővítése, ami segít a Netflixnek betörni a nemzetközi produkciók piacára, a film kétféle célt szolgál. Műfaji szempontból nézve viszont általánosnak tűnik, mintha a készítők összeturmixolták volna a Hang nélkül, a The Last of Us, a The Walking Dead és más disztópikus rémálmok elemeit. Ezek mind a kihalás szélére sodort emberiségről szólnak, egy ismeretlen eredetű halálos erő által, és olyan világot hoznak létre, ahol a túlélők egyre csökkenő száma már nem tudja, kiben lehet megbízni.

A Pastor testvérek eltérnek Josh Malerman 2014-es forrásregényétől és Bullock Malorie központi karakterétől, és a lények látványának öngyilkosságra késztető hatásának magyarázatával, a kétértelműség megtartása mellett, megpróbálják mindkét utat megragadni. Forgatókönyvük egyszerre túl sokat és túl keveset tesz ahhoz, hogy indokolttá tegye a mélyebb merülést egy olyan történetbe, amely már az első alkalommal is szenvedett a mesterkéltségektől és a csapongó logikától.

A helyszín áthelyezése egy katolikus országba lehetővé teszi egy enyhén érdekes vallási fordulatot. Egy vad szemű pap, Esteban atya (Leonardo Sbaraglia) isteni csodaként üdvözli a halálos lényt, amely megszabadítja az elveszett lelkeket a földi élet poklából. A pap egy kis csapat „látnok” társával, akik tanúi voltak a jelenségnek, de ellenállnak az átoknak, az utcákat járja, és a túlélők homlokát harmadik szemmel bekeni, arra kényszerítve őket, hogy elfogadják a sorsukat.

Egy új szemlélet

A spinoff legfontosabb újítása az, hogy a testekből közvetlenül a haláluk után fényvillanás árad ki, ami spirituális felszabadulást sejtet. Ez tovább erősíti Esteban atya meggyőződését, aki úgy véli, hogy „Istenünk és angyalai lejöttek, hogy a földön járjanak”. Az egyik haldokló olyan élményről számol be, mintha égi elragadtatásban lenne: „Hajóik több millió fényévet utaztak, hogy ideérjenek”.

Azonban még a leginkább racionális karakterek sem kerülnek közelebb ahhoz, hogy megfejtsék a tömeges öngyilkosságok okát. Néhányan démonokat, mások földönkívülieket, egyesek a saját kínzójukat, mások pedig az Istenüket látják benne. Egy karaktert, akit a kevésbé ismert Diego Calva (Babylon) alakít, egy olyan elmélet kidolgozásával bíznak meg, miszerint valószínűleg kvantumlényekről van szó, akik változó alakot öltenek, megfigyelik áldozataikat, és azonnal elnyelik félelmeiket, szorongásaikat és bánataikat, hogy manipulálják elméjüket.

A lények érkezését rázkódó hangok, nyögések, morgások és egy hátborzongató szélvihar jelzi, ami leveleket és törmeléket kavar fel a földről, és néha a lények szemszögéből is látjuk az eseményeket. Ugyanakkor a közönség nem láthatja őket részletesen, csupán egy utolsó jelenetben kapunk egy rövid, részleges bepillantást róluk.

Túl zavaros horrornak

Bár néhány öngyilkossági jelenet ijesztő, és a horror hangulatát sikerül megtartani, az egész történet túl zavaros ahhoz, hogy igazán hatásos legyen a horror műfajban, és túl sok a haláleset ahhoz, hogy a feszültség elég erős legyen. A film nem tesz eleget annak érdekében, hogy a nézőt magával ragadja. A karakterek felületesek, múltjukat leginkább a formátlan fenyegetés jelenlétével a szél hordozta suttogó hangok tárják fel.

A Pastor testvérek már foglalkoztak hasonló témákkal korábbi filmjeikben, mint a Hordozók, amely egy halálos vírust mutat be, valamint Az utolsó napok, amely egy poszt-apokaliptikus világot ábrázol. A szerkezetükben tükrözik Bier filmjének kényes flashback-szerkezetét, ahol a főszereplő, Sebastián (Mario Casas), mint kétségbeesett férfi jelenik meg, aki sötét napszemüvegben járja az utcákat és Barcelona elhagyatott épületeiben bujkál, miközben megpróbálja megóvni 11 éves lányát, Annát (Alejandra Howard) a veszélyektől.

Miután Sebastián karakterét sebezhető hősként mutatják be, amikor egy vak rablótrió megtámadja, a forgatókönyv gyorsan átírja a nézők képét róla, és megkérdőjelezi az indítékait, miközben egyik túlélő közösséget a másik után megnyeri magának. „Én vagyok a pásztor vagy a farkas?” – teszi fel a kérdést egy kritikus pillanatban, amikor tettei miatt elveszíti a hitét, rámutatva egy olyan kettősségre, amely Casas számára lehetőséget ad valamelyest markáns színészi játékra. Korán kiderül, hogy Anna nem teljesen az, aminek látszik.

Vissza a múltba

A film először kilenc hónappal a jelen események előttre ugrik vissza, felidézve a járvány kitörését. Híradások pszichotikus viselkedéshullámról számolnak be, míg Sebastián az irodájából a városban uralkodó káoszon keresztül rohan, hogy elhozza Annát az iskolából, és csak hajszálon múlik, hogy elkerüljön egy tömeges öngyilkosságot a metróállomáson.

Ezt követően a cselekmény visszacsúszik hét hónappal a nyitójelenet előttre, miután Sebastián csatlakozott egy bunkerből kiinduló közösséghez. A közösség vezetője Rafa (Patrick Criado); az angol pszichológus, Claire (Georgina Campbell, aki a Barbárban is feltűnt); a tizenéves német turista, Sofia (Naila Schuberth), akit az anyjától elválasztottak a zűrzavarban; az idősebb Roberto (Gonzalo de Castro) és Isabel (Lola Dueñas); valamint Octavio, akit Calva alakít.

Az igazi történeti mozgatóerő – melynek ideális esetben korábban kellett volna elindulnia – a szemüket bekötő túlélők csoportja, akik hősi küldetésként és reményként megpróbálnak eljutni a város másik oldalán található menedékhelyre, a Montjuïc-kastélyba. Ez a 17. századi erődítmény a városból drótkötélpályával érhető el, ami a vészhelyzetben még vonzóbb lehetőség, hiszen talán elkerülhető lenne a látótérben lévő veszély.

Természetesen, ahogy a történet előrehalad, a csoport létszáma az út során csökken, néhány tagjukat elveszítve. Így a főszereplők csökkentett létszámú csapatának kettős fenyegetéssel kell szembenéznie – egyrészt a halálos erővel, amelyet még mindig nem tudnak teljesen megérteni vagy legyőzni, másrészt azokkal az emberekkel, akik a járvány ellenére elszántan próbálnak új életet kezdeni, és arra törekednek, hogy a szemüket nyitva tartsák a „csodára”, amit a bekötött szemű túlélők továbbra is makacsul elutasítanak.

A kastély a csúcspont

A történet csúcspontja kétségkívül a Montjuïc-kastély, mely egyben a végzetes konfliktus helyszínéül is szolgál. Ez a csata fonja össze a film összetett szálait, reményt adva további folytatásokra. Laia Colet produkciós tervezése általában hatásos – noha a CGI-csapat ügyetlenkedései időnként érzékelhetők -, és segít a világot vizuálisan bemutatni a nézőknek. Ilyen például a kikötőben található, félig elsüllyedt, roncsolt óceánjáró vagy a lógó holttestekkel teli hidak látványa, amelyek kézzelfoghatóvá teszik ezt a kegyelem és remény nélküli világot.

Azonban a film leginkább lenyűgöző és idegtépő eleme a részletgazdag hangtervezés, mely ügyesen ötvöződik Zeltia Montes baljós zenéjével. Ez a dupla hangi atmoszféra mind a világ szörnyűségét, mind pedig a karakterek belső drámáit hatékonyan szemlélteti. Sajnálatos módon a történetben kevés olyan elem található, amely hasonló ügyességgel hatolna a néző bőre alá. Mintha a film jobban összpontosított volna a hangulat és a vizuális látványosságok létrehozására, mint a szereplők és a történet mélyebb megértésére.

-BadSector-