SOROZATKRITIKA – Mike Flanagan legújabb alkotása, az Az Usher-ház bukása Edgar Allan Poe klasszikusait modern köntösben tálalja, egy amerikai dúsgazdag család drámáján keresztül, amelyik gyarapodását a gyógyszeriparnak köszönheti. A sorozat Utódlás és Az áruló szív misztikus légköreire emlékeztet, ahol bosszú, hatalom és árulás véres események sorát indítja el. Az eltérő források sokasága időnként terhelő lehet, ám Flanagan rendezői bravúrja és a visszatérő szereplők teljesítménye feszesen tartja a történetet nyolc rémisztő epizódon keresztül. A horror műfajú újdonságokban bővelkedő, ám minőségileg alacsony hónapban ez a sorozat fénylő csúcspontként tűnik ki, különösen azok számára, akik A Hill-ház szelleme vagy az Éjféli mise elkötelezett rajongói. A sorozatot a Netflixen láthatjuk.

Egy késő esti viharos éjszakán Roderick Usher (Bruce Greenwood) meghív egy C. Auguste Dupin (Carl Lumbly) nevű nyomozót a házába. A férfi felajánlja, hogy kiteregeti az igazságot családja bűnös, erőszakos múltjáról. Poe-rajongóknak rögtön felhúzott szemöldökkel kell nézniük, hiszen Dupin egy Poe-karakter más művekből, mint amelyik ennek a projektnek a címet adja, de a Netflix és Flanagan „The Fall of the House of Usher” című alkotása csak a csontváz torzójaként használja a címadó 1839-es Poe-történetet, és más Poe-művek alapján készült végtagokat csatol hozzá, többek között A vörös halál álarcát, a Gyilkosság a Rue Morgue-ban, A fekete macskát, A vermet és az ingát, A hollót és még sok más művet. Mindezek a rémálomszerű látomások kapcsolódnak ahhoz a családi drámához, amelyet Usher kínál Dupin számára, és ezzel az évadnak egy okos epizódszerkezetet adnak, mivel minden fejezetben egy másik Poe-forrás fonódik össze az Usherek teljes saga történetével.

Gyorsan kiderül, hogy az Usher família majdnem minden ágát rettenetes erőszak törte le. Honnan ismeri Usher ezeket a vérfagyasztó részleteket? „Azért tudom, mert elmesélték nekem” – feleli Usher. Dupin kérdezi: „Mielőtt meghaltak volna?” „Nem, nem előtte, utána” – válaszolja a férfi, a sorozatban Flanagan sötét humorának egyik sokadik megnyilvánulásaként. (Poe-nak is megvolt a maga humorérzéke.)

Visszajáró halott gyerekek

Persze, ez csak részben humor, Rodericket ugyanis kísérti az összes az gyermek rémisztő kísértete, akik már elhagyták ezt a földi létet, és mivel úgy érzi, hogy a szellemek végre eljönnek érte, készen áll a vallomásra. Rémisztő kísértetek látomásai gyötrik, köztük Verna (Carla Gugino) visszatérő kísértete, egy olyan alak, aki a legtöbb ilyen történetet összeköti, mint egyfajta bosszúálló karmikus erő, a démon, aki azért jött, hogy elvegye, ami jár neki egy olyan embertől, aki mások fájdalmából profitált.

Usher egy óriási gyógyszergyár vezetőjeként lett újraformálva, amelyet ikertestvérével, Madeline-nel (Mary McDonnell) együtt irányít. Minden epizódban flashbackeket láthatunk a fiatal Roderickről (Zach Gilford), Madeline-ről (Willa Fitzgerald) és Annabel Lee-ről (Katie Parker), Roderick első feleségéről. Ezek kibővítik, hogyan szerezték meg az Usherek a vagyont, de eléggé vontatottan mesélnek. Az erőteljesen ki van hangsúlyozva, hogy Roderick és Madeline kegyetlen, önző lények – az viszont már kevésbé, hogy hogyan váltak ilyenné. Sokkal izgalmasabb végignézni, hogy döntéseik következményei hogyan sújtották Roderick számos gyermekét, akiknek mind megvan a saját történeti íve Poe emlékezetes alkotásai alapján és akiknek egy női démon lesz a végzete – a szó legszorosabb értelmében.

Poe regényei újratöltve

A Poe regényeiben járatosak valószínűleg már az epizódnevek láttán is tudják majd, hová vezet néhány történet. Amikor a fiatal és divatos Prospero Usher (Sauriyan Sapkota) úgy dönt, hogy exkluzív szex- és drogpartit rendez apu egyik régi gyárában, egy apátságban, A vörös halál álarca olvasói tudni fogják, hogy ez egy hátborzongató jelenet lesz. Flanagan azonban elég ügyes ahhoz, hogy a Poe-narratívát kissé eltolja a modern közönség számára. A Mesélő szív (The Tell-Tale Heart) című regényének változata modern gyöngyszem, Az aranybogár (The Gold-Bug) pedig az Usher-társulat új brandjeként van újragondolva. De a témák ugyanazok maradnak – bűntudat, megszállottság, bosszú és természetfeletti igazságérzet. Roderick Usher gyermekei azt kapják, amit megérdemelnek, és nem csupán azért, mert egy nagyon mérgezett fa gyümölcsei, hanem azért is, mert szörnyű döntéseket hoztak, hogy a gazdagság és a kiváltságok oltalmában maradhassanak.

Az sorozatban Prospero sorsa csak a kezdet, a történet később bemutatja Camille L’Espanaye, Leo Usher, Victorine LeFourcade, Tamerlane Usher és Frederick Usher karakterek tragédiáját is. Közben megismerhetjük Arthur Pym titokzatos figuráját, akit Mark Hamill alakít, és aki a sorozatban az Usherek számára dolgozik „mindenesként”, karaktere Edgar Allan Poe „The Narrative of Arthur Gordon Pym of Nantucket” című regényének újraértelmezése.

Nem hibátlan a történeti ív

Ha kicsit alaposabban szemügyre vesszük Az Usher-ház bukása évadának teljes narratíváját, azt látjuk, hogy azért helyenként meg-megbicsaklik: időnként leülnek az események, vagy felesleges történeti elemek kerülnek bele. A fiatal Usherre és Dupinre vonatkozó flashbackek többsége gyenge, különösen ahhoz képest, milyen gonosz tréfát láthatunk viszont az Usher-gyerekek sorsában. Úgy érzem, hogy az epizódok egy teljes órára való kitömése érdekében Flanagan és társai még jobban támaszkodhattak volna az epizódikus szerkezetre, amely fejezetenként egyetlen Poe művet emel ki. Azonban minden egyes epizód élvezhető és izgalmas, főként Flanagan profi rendezői munkájának köszönhetően, amely magában foglalja a zene kiváló alkalmazását és a dinamikus vágást. Igaz, néhány jelenet túlságosan sötét, de ez manapság már a Netflix sajátossága, és én már megszoktam.

Bár a cselekmény lebilincselő és a forrásanyag is megállja a helyét, Az Usher-ház bukásának sikere valójában Mike Flanagan karakterválasztásának eredménye, aki sok ismert arcot gyűjtött össze újra. Itt mindenki jól teljesít; de Greenwood és McDonnell alakítása különösen ragyogó. Greenwood természetes karizmájával könnyedén középpontba kerül, míg McDonnell egy ízletes szerepet kap, és teljes erőbedobással harap bele. Lumbly visszafogott stílusa komolyságot ad a produkcióhoz, míg Thomas és Hamill humorral töltik meg a képernyőt az enyhén (de azért szórakoztatóan) ripacskodó alakításaikkal. Az egész együttest a kreativitás hozza össze, amit Mike Flanagan Edgar Allan Poe műveivel való játéka teremt. E kreatív potenciál egy része kissé féktelen és formátlan lehet, de ez valami, amit Poe ritkán engedett meg a karaktereinek, és ez a sorozat esetében is megbocsátható.

-BadSector-