SOROZATKRITIKA – Rettenetesen sok pénzt öltek ebbe az új Netflixes háborús, romantikus thrillerbe és drámába, amely Anthony Doerr Pulitzer-díjas regényéből készült. Számunkra a két világsztár Hugh Lauire (Dr. House) és Mark Ruffalo (Hulk a Marvel-filmekben) mellett külön érdekes, hogy rengeteg magyar is részt vett a Budapesten forgatott film készítésében és a CGI és különféle 3D-s effektusokat is magyarok készítették – ez a téren egyébként a sorozat rendben is van. Sajnos, ami viszont iszonyúan mellément, az rendezés és az atombéna forgatókönyv – pedig utóbbin a kiváló Birmingham bandája sorozat írója dolgozott.

Anthony Doerr A láthatatlan fény című regénye talán az elmúlt évtized legelismertebb könyve. Pulitzer-díjat nyert, és a National Book Award jelöltjei között szerepelt. Barack Obama még a Fehér Házban időt szakított arra, hogy elolvassa – és ajánlja – a könyvet. A New York Times „kísértetiesen szépnek” nevezte a regényt, és 2014 10 legjobb könyve közé választotta.

De A láthatatlan fény nemcsak a kritikusok kedvence volt, hanem igazi kulturális jelenséggé vált, világszerte több mint 15 millió példányban kelt el, mire a Netflix 2021-ben zöld utat adott a tévéadaptációnak. A sorozat – amely jelen sorok írásakor két napja, november 2-án érkezett a streamingszolgáltató kínálatába – nem csupán rosszabb a könyvnél, hanem egy nyálas, összecsapott giccsparádé, amelynek puszta létezése is bemocskolja a remek könyv örökségét.

Két ekkora profi nem tévedhet? Pedig de!

Pedig a forgatókönyvíró nem más, mint az az Oscar-díjra is jelölt Steven Knight, akinek olyan klasszikusokat is köszönhetünk, mint az elképesztően profi Birmingham bandája, vagy az Engedetlen hősök, de a rendező: Shawn Levy (Stranger Things, Free Guy) sem egy névtelen senki, aki ma kezdte a szakmát. Felfoghatatlan, hogy két ekkora profi hogyan vállalhatta be, hogy Doerr történetét, amely egy vak francia lányról és egy zseniális árváról szól, aki a második világháború utolsó hónapjaiban vonakodó német katonává válik a lebombázott Bretagne-ban, és amelyet egy 544 oldalas regényben írt meg, kemény négy epizódra csökkentették le.

A másik, hogy – ellentétben oly sok nagyhatású szerzővel, akik segítettek regényeik képernyőre vitelében – Doerr nem szerepel a sorozat producerei között. Nem mintha ezek a rossz ómenek önmagukban megmagyaráznák, hogy mennyi katasztrofális döntést hoztak ennek a mérhetetlenül giccses, szirupos sorozatnak a készítése során. Knight forgatókönyve különösen gyenge, felületesen súrolja az egyes karakterek felszínét, és nem foglalkozik érdemben a nagy erkölcsi kérdésekkel, amelyek például azt feszegetik, hogy egy náci katonát hogyan lehet jó emberként ábrázolni, pedig ez lett volna az igazán ütős feladat.

„Látjátuk feleim szümtükhel”: a vak lány, zéró színészi képzettséggel itt jobb, mint a legnagyobb sztárok!

Legalább az All the Light alkotói hoztak egy ihletett döntést, amikor a hősnő Marie-Laure LeBlanc szerepére a formális színészi képzettséggel nem rendelkező újoncot, Aria Mia Loberti-t választották. Marie-hoz hasonlóan Loberti is látássérült, de ez a közös tapasztalat csak megalapozza a nagyszerű alakítását, amely kihozza az intelligenciát és a kitartást egy olyan karakterből, aki egyébként szánalomra méltó kislányt alakíthatott volna. Marie egyedül húzza meg magát Saint-Malo fallal körülvett városában, ahol a nácik a D-nap után hónapokon át tartották erődítményüket, és rövidhullámú rádión keresztül részleteket olvas fel Jules Verne Némo kapitány című örökzöld művéből. Az adás kettős célt szolgál. Marie azt reméli, hogy eléri apját, Danielt (Mark Ruffalo) és nagybátyját, Etienne-t (Hugh Laurie), akitől elszakították. De emellett egy bátor, titkos munkát is végez az ellenállásnak, a klasszikus regényt felhasználva kódolt üzeneteket küld a szövetséges erőknek, az életét kockáztatva.

Máshol Saint-Malóban, abban az omladozó szállodában, ahol egyre fogyatkozó ezredét szállásolják el, Werner Pfennig (a Sötétség sztárja, Louis Hofmann) hallgatja Marie adásait, miközben hullanak a bombák. Ezekben a magányos tinédzserekben van valami közös: mindketten sokáig fent maradtak, és egy titokzatos professzor virágzó monológjait hallgatták a gyerekeknek a tudományról és a filozófiáról azon a frekvencián, amelyet Marie most használ. Az emberi agy az emberi koponya teljes sötétségében létezik, de – magyarázza – képes megvilágítani az egész világot: „Még a teljes sötétségben is van fény az elmédben.” A professzor humanizmusa tartotta életben Wernert, aki árvaházban nőtt fel, mielőtt a rádióval kapcsolatos bámulatos képességei révén egy „elit” és brutális náci katonai iskolában kapott helyet, az általa megvetett „öregek háborújában”. De nem sokáig kell rész vennie ebben az embertelen kiképzésben: hamarosan a sorozat egyik Indiana Jones filmekbe illően szadista náci tisztje azt a parancsot adja neki, hogy keresse meg Marie-t.

A sors keze

Úgy tűnik, hogy a sors úgy hozza, hogy előbb-utóbb találkozzanak, és persze ez egy ilyen kiszámítható történetben meg is fog történni, de milyen körülmények között? Vajon Werner megmenti Marie-t, vagy a vesztét okozza? És vajon eljut-e hozzá, mielőtt a náci ékszerrabló Reinhold von Rumpel (Lars Eidinger) eljön a legendás – és legendásan elátkozott – gyémántért, amelyet Daniel mentett meg a természettudományi múzeumból, ahol dolgozott, mielőtt a németek kifosztották Párizst? Ezeknek a kérdéseknek elégnek kell lenniük ahhoz, hogy az előadás izgalmas legyen. De a rossz ritmusú, csapnivaló megírt forgatókönyv, amely tele van Marie és Werner gyermekkorának fárasztóan giccses visszatekintéseivel, megöl minden lendületet, amit a jelenben generál.

Ennél is zavaróbb, hogy a sorozat elpazarolja a tehetséges színészeket. Laurie ugyan most is alapvetően jó lenne, de kihasználatlan, mint egy századfordulós dandy, akit az első világháborúban átélt borzalmak miatt elzárkózásra kényszerítettek – érdekes karakter, de a nézők alig ismerik meg. Eidinger, a csodálatosan furcsa német színész, akit leginkább a Babylon Berlin sorozatból zseniálisan kattant milliárdosaként, illetve az Irma Vepből is ismerhetünk, itt a forgatókönyv miatt olyan, mintha egy szegény ember Christoph-Waltz-a lenne egy Becstelen brigantyk-klónból, mint a markáns, gonosz, gyilkos náci.

De a legpocsékabb döntés egyértelműen az egyébként zseniális Mark Ruffalo feltűnően rossz szereposztása, akit, amellett, hogy leginkább a Marvel-filmekből Hulkként ismerhetünk, a közelmúltban olyan filmekben nyújtott lélegzetelállítóan jó munkát, mint az Ez minden, amit tudok és a Dark Waters, de itt a színész meghökkentően gyenge – és erről nyilván nem ő tehet, hanem a pocsék rendezés. Ruffalo elképesztően mesterkélten és mereven játssza karakterét, amely megfertőzi Marie szerető apukájának minden aspektusát a történetben.

Megbocsáthatatlan bűnök

De nem ők az egyetlen alulírt karakterek. Sajnos az igazi főszereplő, a Hofmann által alakított Werner Pfennig is csak bugyuta, szirupos jelennetek és dialógusok a jussa, pedig mekkorát bizonyított már a fiatal német színész a Sötétség című időutazós sci-fi sorozatban, amelyben ott is ő volt a főszereplő. Persze, itt sem a színész tehet a pocsék alakításról. Pedig ráadásul kiemelten fontos lenne a karakter, hiszen a sorozat Doerr könyvéhez hasonlóan arra kéri a nézőket, hogy együtt érezzenek egy olyan szereplővel, aki náci egyenruhát viselt, és ha vonakodva is, de aktív szerepet játszott Hitler kegyetlenkedéseiben.

Napjainkban egy ilyen karaktert elszúrni – pláne a politikai korrektségre egyébként kínosan ügyelő Netflixnél – hatalmas baki. A forgatókönyv egyik legnagyobb hibája vele kapcsolatban, hogy furcsa módon a sorozat alig említi, és egyetlen ponton sem számol igazán Werner bűnösségével.

Végül a sorozat legnagyobb bűne, hogy egyszerre erkölcsileg leegyszerűsítő és borzasztóan üres kliséket is erőltet a szereplői szájába. Itt nincs igény bonyolult jellemekre: a forgatókönyv minden karaktert vagy tisztán jónak, vagy teljesen gonosznak állít be. Könyörgöm, hol vannak itt Knight részéről a rá jellemző zseniálisan összetett karakterek, mint a Birmingham bandája, vagy a szintén második világháborús Engedetlen hősök hősei és antihősei?!

-BadSector-