FILMKRITIKA – William Friedkin tavaly hunyt el, és egy utolsó filmmel hagy ránk, a „The Caine Mutiny Court-Martial” című felkavaró, hatásos bírósági drámával. A Friedkin által Herman Wouk színdarabjából adaptált Zendülés a Caine Hadihajón – Hadbírósági tárgyalás azzal a veszéllyel járt , hogy túlságosan színpadias lesz; túlságosan olyan, mint egy színdarab, amelyet csupán a filmvászonra ültettek át, anélkül, hogy bármi filmszerűt hozzátennének. Szerencsére Friedkin pontosan tudja, hogyan kell a filmet gördülékennyé tenni, amit Darrin Navarro lendületes, gyors tempójú vágása is segít.

Friedkin és Michael Grady operatőr úgy tűnik, könnyedén kezelik a helyzetet – a film nagy része egyetlen tárgyalóteremben játszódik. Ám a kamera elhelyezése és mozgása segít létrehozni a színpadi hatást, és sok mindent közvetít azzal, ahogyan a színészeket és környezetüket bemutatja – vagy épp elrejti. Amikor Friedkin egyes karakterek elszigeteltségét akarja érzékeltetni, akkor egyedül helyezi őket a képben, és olyan széles felvételekkel szemben vágja őket, amelyek segítenek elhelyezni minket egy adott helyen. Ennek eredményeképpen ezt az egyetlen tárgyalótermi helyszínt teljes mértékben kiaknázza, és a cselekmény, illetve maga a film csodával határos módon soha nem válik unalmassá. Ez gyakorlatilag az „amikor a kevesebb: több” alapelv tökéletes definíciója. Röviden, Friedkin egészen a legvégéig mestere volt a mesterségnek. Az ember csak azt kívánja, bárcsak több filmet is készíthetett volna ezután.

Vajon a lázadó tisztnek vagy a kapitánynak van igaza?

A történet középpontjában Barney Greenwald hadnagy, a haditengerészet ügyvédje áll, aki már az elején, még a címlap lecsapása előtt, kijelenti, hogy szerinte ügyfele bűnös. Ügyfele Stephen Maryk hadnagy, a Caine nevű aknaszedő hajó egyik vezető tisztje. Maryket lázadással vádolják, egy olyan súlyos váddal, amely végzetes lehet a haditengerészeti karrierjére, és akár 15 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető. Maryk nem tagadja, hogy átvette a hajó irányítását, de azt állítja, hogy jó oka volt rá, és reméli, hogy Greenwald segítségével bizonyítani tudja az ügye mellett.

Maryk elmondása szerint a hajó kapitánya, Phillip Queeg parancsnokhelyettes, egy hatalmas vihar során olyan viselkedést tanúsított, amely a mentális betegség jeleit mutatta. Maryk szerint Queeg viselkedése veszélyeztette a legénység életét, és ezért döntött úgy, hogy felmenti őt a parancsnokság alól. Az orvosok vizsgálatot végeztek Queeg-nél, és megállapították, hogy nem szenved mentális betegségben. Most Greenwaldon múlik, hogy bebizonyítsa az ellenkezőjét. Ennek érdekében az ügyvéd számos tanút szólít a bíróság elé, miközben szembe kell néznie egy dühös ügyésznővel, aki nem ért egyet a védőügyvéd taktikájával és eljárásmódjával, sőt, kifejezetten haragszik rá miatta.

Izzik a feszültség a per során, Kiefer Sutherland pedig még sosem volt ennyire jó

Szinte kitapintható a tárgyalóteremben az izzó feszültség, a pattogós, gyakran keményen megfogalmazott párbeszédek és egymásnak feszülő indulatok során, még akkor is, amikor egy tárgyalóteremi jegyzőkönyv ritmusát követik. Mind ehhez a kiváló alakítások garmadája járul hozzá. Clarke szerepe trükkös; ebben a védőügyvéd karakterében sokkal több rejlik, mint amennyire elsőre gondolnánk, és ahogy a színész hitelesen ábrázolja karaktere belső zűrzavarát, az lenyűgöző.

Aztán ott van Kiefer Sutherland, a 24 egykori sztárja, aki itt talán a karrierje legjobb alakítását nyújtja. Pedig Sutherland ugye nem kevesebbre vállalkozott, minthogy egy másik filmes legenda: Humphrey Bogart egykori szerepét vállalta el az 1954-es, korábbi adaptációból, amely sokkal inkább a hajón történt eseményekre fókuszált, de Bogart is zseniális volt abban a filmben. Bár Sutherland – Bogarttal ellentétben – csak rövid ideig szerepel a filmben, minden pillanatot kihasznál, nagyszerű arcmimikájával és a tökéletesen eltalált hangtónusával: miközben a szavakkal játszik, mintha bizonyos szavak szinte fájdalmat okoznának neki. Queeg karakterét összetett, bonyolult személyiséggé formálja, nem csupán egy átlagos gonosztevővé vagy egy zavart elméjű parancsnokká, akinél elgurult a gyógyszer.

De a film igazi szépsége mégis abban rejlik, hogy játszadozik a néző álláspontjával. Könnyű ugyanis Maryket támogatni, mint a rendszer ellen fellépő hőst, és ugyanúgy könnyű Queeget elítélni, mint egy arrogáns, hatalmi mániás parancsnokot, aki megérdemli, hogy lefokozzák a zsarnokoskodása miatt. Azok az információk, amiket Queegről megtudunk, valóban aggasztóak lehetnek. Friedkin ügyesen megírt forgatókönyve azonban arra késztet minket, hogy az ügy minden részletét megkérdőjelezzük, és mind erre az meghökkentő, frappáns epilógus teszi fel az i-re a pontot, amely sokkoló módon új kontextusba helyezi az egész filmet.

Friedkin utolsó szédületes alkotása

Friedkin kamerája emellett remekül mozog a teremben, és olyan reakciófelvételeket készít, amelyek akkor is sokat árulnak el, amikor csak arckifejezéseket vesznek fel – különösen említésre méltó a sajnos szintén nemrég elhunyt Lance Reddick alakítása, aki az ügy főbíróját alakítja – egészen elképesztő volt az ő arcmimikája is. Egy meglepő felfedezés után például Reddick karakterének szemei kitágulnak, és teljesen megdöbben, mintha egy pofon érte volna. Ez a film egyik nagyszerű pillanata a sok közül, és rávilágít arra, milyen Friedkin mennyire ügyesen bánt az ilyen apró finomságokkal is a filmvásznon, nem csak azzal, ahogy a démon által megszállt kislányt megjelenítette az Ördögűzőben.

Éppen ezért is történt, hogy ahogy a Zendülés a Caine Hadihajón – Hadbírósági tárgyalás felé közeledik, a film kissé meghökkentő és egyben megrázó végkifejlete előtt ismét elszomorodtam, hogy Friedkint tavaly elveszítettük. Valóban hatalmas veszteség volt számunkra, ez az újabb filmje is bizonyítja. Azonban legalább hagyott ránk egy utolsó, lenyűgöző filmet.

-Herpai Gergely (BadSector)-