SOROZATKRITIKA – Lulu Wang első sorozata, a Máshon, a magány, a gyász, a privilégiumok és a női lét összetett kérdéseit boncolgatja egy merész, nagyívű történetben. A hatórás epikus utazás során három különböző nő életébe nyerünk betekintést, akik Hongkongban próbálnak úrrá lenni tragédiáik felett. A sorozat, bár néhol túlzásba esik a törekvéseiben, mély empátiára és új nézőpontokra sarkall, miközben a karakterek belső világát és összetett kapcsolataikat tárja elénk.

Lulu Wang rendezése, a Máshon, mélyreható atmoszférával és elnyújtott jelenetekkel ejti rabul a nézőt. A sorozat, mely széles spektrumon mozogva mutatja be a rendezőnő merész törekvéseit, egyedülálló vizuális és témabeli gazdagságával tűnik ki. Az anyaságtól a női identitás kérdésein át a magány és a gyász érzetéig, továbbá a privilégiumok és az immigránsok gyakran elidegenítő életkörülményeinek elemzéséig sokrétű témákat ölel fel. De nem áll meg itt: a Máshon arra is keresi a választ, hogy az emberek, különösen a nők, képesek-e feldolgozni és túllépni a tragédiákon. Mindeközben az emberi létezés gyötrelmeit is vizsgálja, ami valóban nem kis vállalkozás.

Wang előző, nagy sikerű filmje, a Búcsú után sorozata is a családi kötelékek, a kulturális és földrajzi szakadékok összetett hálóját tárja fel. Ezúttal azonban mintha hat Búcsút prezentálna egyszerre, összességében több mint hat órás terjedelemben – és bár a televíziós produkciókat gyakran nehéz filmként kezelni, itt ez a megközelítés teljesen helytálló. A szerteágazó történetmesélés ellenére – amely időnként kihívásokat is jelent – a Máshon végig fenntartja az érdeklődést és mélyreható elgondolkodást kínál. Felkéri a nézőt, hogy nyissa meg szívét és elméjét a karakterek iránt, miközben együtt halad velük a sorozat változatos érzelmi rétegein keresztül. A történet Janice Y.K. Lee 2016-ban megjelent „A Külföldiek” című műve alapján készült Máshonban egy mélyrehatóan összefűzött narratívát kínál. Ez a történet három, Hongkongban élő nő életét követi nyomon, akik idegennek érzik magukat saját életükben, mindegyikük egy személyes tragédia utóhatásaival küzdve próbálja újra megtalálni önmagát és a helyét a világban.

Nicole Kidman egyik legjobb alakítása

Nicole Kidman által alakított Margaret karaktere áll a történet fájdalmas középpontjában. Ez a háromgyermekes édesanya, aki építészi pályáját feladva költözött férje munkája miatt a világ másik oldalára, mély gyászt él át, amikor elveszítik legfiatalabb gyermeküket, Gust. Mindez egy sokkos állapotban tartja, ahol a veszteség árnyéka állandóan kísérti, érzelmi összeomlás szélén egyensúlyozva. Mindemellett támaszkodhat férjére, Clarke-ra (Brian Tee), valamint a luxus körülményekre, amelyek némi vigaszt nyújtanak számára a fájdalom közepette. Szomszédja és jó barátja, Hilary Starr (Sarayu Blue) szintén ebben a kivételezett környezetben él, bár háztartási segítsége ellenére ők sosem válhatnak igazi családtagjaivá.

Hilary helyzete szinte az ellentéte; nem vágyik gyermekre – esetleg a meddőséggel kapcsolatos nehézségek miatt? – és küzd az őt sújtó várakozásokkal, amelyeket rákényszerít erőszakos anyja (a kiváló Sudha Bhuchar) és hűtlen, alkoholproblémákkal küzdő férje, David (Jack Huston).

A trió harmadik tagja, a jóval fiatalabb Mercy (Ji-young Yoo), egy lázadó, de magányos 24 éves amerikai-koreai nő, aki frissen végzett a Columbián és egy új kezdetet keres, bár úgy tűnik, nem teljesen tisztában van saját céljaival és kilétével. A tragédia, ami összefűzi őket, szintén aláássa ezeknek a törékeny identitásoknak az alapjait.

A három nő közti viszony néhol mesterkéltnek hat, mintha csak egy regény lapjairól lépett volna elő – ám ez a forrásmű sajátossága, tehát nem Wang vagy írócsapatának felróható. A Máshon története olyan, mint egy sűrűn pulsáló emléksor, amely egy folyamatos traumával küzdő személy szemszögéből bontakozik ki. A cselekmény Nicole Kidman által megformált karakterének, Margaretnek a gyermekének eltűnése után egy évvel veszi kezdetét, majd egy váratlan fordulat következtében visszakanyarodik a második epizód eseményeihez.

Bekövetkezik a tragédia

Ebben az epizódban derül ki, hogy Mercy, egy luxushajó fedélzetén véletlenül találkozik Margarettel, és ezt követően jelentkezik au pair munkára, végül egy hongkongi éjszakai piacon, egyfajta próbavacsora alkalmával, elveszíti Gust. Egy rövid figyelmetlenség, amikor telefonjára pillant, elegendő ahhoz, hogy a kisfiú nyomtalanul eltűnjön. Margaret ezt követően összeomlik, hisztérikus rohamok közepette kell szembenéznie azzal, hogy világa széthullik. Közben Hilary férje, David, aki azért nem mond igazat a rendőrségnek tartózkodási helyéről, mert ivott, ideiglenesen gyanúsítottá válik. Ez a felismerés végérvényesen megváltoztatja Hilaryval való kapcsolatát, és a Máshon gyakorlatilag abba az éjszakába vezet be minket, amikor egy kisfiú eltűnése minden szereplő életét alapjaiban változtatja meg.

Wang rendezésének ereje abban mutatkozik meg leginkább a Máshonban, amikor a sorozat főszereplőit úgy ábrázolja, mint akik elveszítették helyüket a világban, és Hongkong nyüzsgő utcáin keresztül bolyonganak, érzelmileg elszigetelten, magányosan, reménykedve, hogy kapcsolatot találnak valakivel. Mint aki éles szemmel figyeli a nők lelkivilágát és ügyesen kezeli a merengő, időben nem lineáris történetmesélést, Wang igazán akkor ragyog fel, amikor a Máshon lehetőséget ad arra, hogy a nézőket érzelmileg megérintse, különösen a nyugodtabb jelenetekben. A tragédiát három különböző szemszögből bemutatva Wang ügyesen fonja össze a szereplők emlékeit és élményeit, így teremtve meg egy megható és lenyűgöző történetet.

Alex Weston keserédes, melankolikus zenéje és Anna Franquesa-Solano karakteres, félhomályos, atmoszférikus fényképezése tökéletesen visszaadja Wong Kar-Wai és hű operatőre, Christopher Doyle különleges, életérzésből táplálkozó, neonfényben úszó hangulatát. Egy mellékszál még kifejezetten említést is tesz róluk, ami talán felesleges, de annyira diszkréten van beleszőve, hogy a legtöbben észre sem veszik.

Lelassul a tempó…

Ahogy a történet tovább bontakozik, és a Máshon a komplex, többszörösen ágazó narratívával szembesül, az addigi élénk hangulat néha kissé lassabb ritmusba vált – ami nem meglepő, tekintettel arra, hogy a leginkább meggyőző epizódok azok, amelyeket maga Wang írt.

Az ötödik rész, a „Central”, egy különleges, 95 perces alkotás Wang keze alól, amelyet mintha egy független filmként vetítenének, és a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon is így mutatták be. Ez a rész egyszerre lenyűgöző és ellentmondásos. Itt Wang arra hívja fel a figyelmet, hogy ne csak a gazdagság és privilégium által körülvett életmódokra koncentráljunk, hanem vegyük észre azokat az embereket is, akik ennek a fényűző világnak az alapjait biztosítják. A háztartási segítséget és az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozó nőket, akik nélkülözhetetlenek a gazdagok mindennapjaihoz, ám akiknek munkája és léte gyakran rejtve marad.

Margaret és Hilary háztartásában dolgozó, Essie (Ruby Ruiz) és Puri (Amelyn Pardenilla) – mindkettőjük alakítása kiemelkedő –, valamint a történet peremén elhelyezkedő többi szereplő saját epizódokban kap helyet. Ez a rész merész kritikát fogalmaz meg a háztartási alkalmazottak összetett helyzetéről, arról, hogyan mosódnak el a személyes és szolgáltatói határok, és hogy milyen manipulációk érhetik őket azáltal, hogy érzelmileg is bevonódnak munkaadóik életébe – mintha csak a család részei lennének, miközben továbbra is alárendelt szerepben maradnak.

Bonyolult kapcsolatrendszerek

Essie például bonyolult kapcsolatban áll Margarettel, mert a gyerekei lényegében jobban szeretik őt, és Margaret ezt nehezményezi. Mint sok hasonló helyzetben lévő segítő, ő olyan, mint egy nagymama vagy nagynéni, de valójában nem az. Puri egy varázslatos estét tölt Hilaryval – szomorúan és magányosan, hiányolva a férjét – ahol látják, figyelembe veszik, és hirtelen barátként kezelik. De amikor Hilary másnapossággal ébred, egyértelművé válik, hogy az előző esti hirtelen nagylelkűség csak az alkohol mellékterméke volt – a hatalmi dinamikák éles visszarendeződése, mint egy durva ébredés. Végül is ők a segítség, és munkaadóik csak akkor veszik őket észre, amikor az életük káoszban van, vagy önsajnálatban szenvednek.

Ez az epizód jól megírt, jó szándékú és mélyen egyedi, de vitathatatlan, hogy hirtelen kitérő a fő narratívától, így öncélúnak tűnik, mivel nem viszi előre a történetet. Inkább egyfajta érdekes szünet, fordulópont és kitérő. De annak ellenére, hogy kiemeli a hatalmi egyensúlytalanságot és azt, hogy a főszereplők hogyan vannak elrejtve a valódi küzdelmek elől, egy másik sajnálatos mellékterméket is produkál: a sorozat által együttérzésre ösztönzött karaktereket mélyen kedvezőtlen fényben mutatja be.

Az epizód aláhúzza, hogy ezek a segítők hogyan teszik félre saját életüket és családjaikat, hogy másokért gondoskodjanak, hangsúlyozva munkaadóik szörnyű, önző viselkedését. És bár az ötödik epizód önmagában kiváló, nem csoda, hogy ez az a pont, ahol a Máshon kezd gyengülni. Wang bátor próbálkozása, hogy ilyen irányt vegyen a sorozat döntő előtti epizódjában, kérdéses, hogy vajon mennyire szolgálja a történet egészének alapjait, amely a nők helyzetével való együttérzést kérte tőlünk. Vitatható, hogy ez az artisztikus kitérő visszafelé sül el a Máshon egészével kapcsolatban (és hogy a történetben alig ismert néhány más karakternek is teret ad, kérdésesnek tűnik).

Merész karakterábrázolás

A Máshon merészen mutatja be szereplőinek tökéletlen és kevésbé szerethető oldalait, ami hűen tükrözi az élet bonyolultságát, ahol senki sem marad érintetlen vagy makulátlan. Ez a megközelítés bátorságot követel, még ha maga a sorozat ezzel néha saját magát is gyengíti. Wangnak jár az elismerés, hogy képes kritikusan szemlélni a sorozat központi figuráit. Eközben a 2014-es hongkongi események és az Esernyőforradalom bevonása a történetbe – mely csak az ötödik részben kap szerepet – kérdőjeleket vet fel; úgy tűnik, a sorozat egy újabb súlyos témát emel be, de nem sikerül méltóképpen kezelnie. Wang ambíciója, hogy minden aspektusát bemutassa Hongkong vibráló kultúrájának, tiszteletre méltó, de a célja néha homályos marad.

A hatodik epizód, melyet az eredeti mű szerzője, Janice Y.K. Lee írt, és ami a sorozat záróakkordja, sajnos a legkevésbé hatásos rész, ami erősítheti azt az érvelést, hogy Wangnak egész végig jobban kellett volna saját pecsétjét nyomnia a sorozatra, ahelyett, hogy egy bizonytalan hangnemben fejezi be a történetet. Lee írása, amely a „női erő” motívumára épít, talán nem éri el a sorozat által kitűzött magasabb célokat.

Ennek ellenére a Máshon túlságosan lenyűgöző ahhoz, hogy egyszerűen figyelmen kívül lehessen hagyni. A számos szerteágazó történeti szál néha túlterhelheti a narratívát, de Wang ambíciója, stílusa, kecsessége és filmes empátiája egy olyan maradandó benyomást hagy, ami ködös és álomszerűen emlékezetes, hasonlóan Wong Kar Wai filmjeihez, amelyek nyilvánvalóan inspirálták. Ez lehet Wang saját „My Blueberry Nights”-ja, az a ritka WKW film, amely nem aratott osztatlan sikert a rajongók körében, de összességében mégis értékelendő műnek számít.

-Herpai Gergely (BadSector)-