FILMKRITIKA – A Stranger Things sorozat főszereplője, bátor és eltökélt hercegnőként tűnik ki a Netflix előre kiszámítható, sablonos, enyhén horrorisztikus tündérmeséjében, amelynek többi eleme sajnálatos módon nem tud a magaslatokba repíteni. Habár a film a megszokott tündérmesei, fantasy fordulatok és klisék erőltetett feminista üzenetű megfordítása, Millie Bobby Brown viszonylag korrekt alakítása mégis képes egy csipetnyi fényt varázsolni az általános sötétségbe.

A feminista szemléletű tündérmesék már régóta velünk vannak, és A hercegnő és a sárkány nem igazán tud új színt vinni a már jól ismert „és boldogan éltek, míg meg nem haltak” mesék közé. Ez egy fiataloknak szánt fantasy, amely ismerős szerepcserékkel, néhol rendezetlen, holtpontokkal teli történetvezetéssel, és a főszereplő Millie Bobby Brown által alakított, magabiztos női karakter bemutatásával próbálkozik. Juan Carlos Fresnadillo rendezésében debütáló Netflix kalandfilmje, melyet március 8-án mutatott be a Netflix, korrekt próbálkozásnak tűnik, de valami lényeges hiányzik belőle; bár ügyesen kezdődik, de aztán, mintha csak egy Game of Thrones könnyített változatának útvesztőjében tévedezne, ahogy fokozatosan veszít lendületéből és összetartásából.

Lassú, kicsit giccses és túl hosszú felvezetés

Egy messzi országban, Elodie hercegnő (Brown) és lelkes nővére, Floria (Brooke Carter) keményen dolgoznak, hogy birodalmuk lakóit eltartsák. Ám hiába gyűjtenek rengeteg fát, képtelenek enyhíteni hazájukat sújtó nyomorúságot. Egy nap, munkából hazatérve, Elodie megtudja, hogy apja (Ray Winstone) egy messzi birodalommal, Aureával kötött egyezséget: Elodie-nak hozzá kell mennie annak hercegéhez cserébe azért az aranyért, ami megszüntetheti népük szenvedését. Elodie vágyakozik az utazásra, ahogy anyja is tette, aki már nem él, és helyét apja oldalán most a mostohaanyja, Lady Bayford (Angela Bassett) tölti be, de mivel szíve mélyén önzetlen, beleegyezik az üzletbe, és családjával együtt Aurea felé veszi az irányt.

A hercegnő és a sárkány történetének évszázadokkal ezelőtti bevezetője egy királyt és vitézeit ábrázolja, ahogy egy fenyegető sárkánnyal néznek farkasszemet egy barlang mélyén. Aurea ködös kapuinál érkezvén, Elodie-t és kíséretét két félelmetes, lángokat okádó kőszobor-sárkány fogadja. De a kapukon belül minden sokkal derűsebb: a birodalom napfényes, gazdag, bőséggel teli, arany hintókkal, ízletes gyümölcsökkel és fényűző ruhákkal. Isabelle királynő (Robin Wright) szívélyesen fogadja őket, és hamarosan bemutatja Elodie-t jövendőbeli férjének, Henrynek (Nick Robinson), aki azonnal szimpatizál leendő feleségével. Henry, aki szintén vágyik arra, hogy felfedezze birodalma határain túli világot, meghívja Elodie-t egy spontán lovaglásra a kastély környező dombjain és völgyein át, amit Fresnadillo rendező izgalommal és érzelmekkel teli dinamikával örökít meg, így ábrázolva a szabadság, a kaland és a kimondatlan szenvedélyek világát.

A már említett szobrok, Isabelle kissé mesterkélt viselkedése, a privát beszélgetése Winstone királlyal (ami megrendíti őt), és Henry furcsa pillantásai ellenére, A hercegnő és a sárkány nem rejti véka alá, hogy valami nagyon nincs rendben Aurea-ban. Ennek ellenére a film harmadát erre a beállításra szánja, egyre fárasztóbb végeredményekkel. Kicsit felpezsdül a történet, amikor Elodie és Henry összeházasodnak, és később Henry elviszi őt egy hegyi enklávéba, ahol részt kell vennie egy ősi szertartásban, hogy biztosítsa a királyság biztonságát. Ez többnyire abból áll, hogy Elodie és Henry tenyerét felvágják, összekeverik a vérüket, majd Henry a hídról lelöki menyasszonyát egy sötét, ijesztő mélységbe. Egyedül és rémülten, Elodie rájön – bár nem olyan gyorsan, mint a nézők –, hogy ő az utolsó áldozata a haragos sárkánynak, aki állítólag hajlandó volt az emberekkel együtt élni, ha felajánlják neki ezeket a királyi szüzeket.

Sárkányos túlélő horror

Ebben a sötét mélységben Elodie többször is szélsebesen menekül a sárkány elől, melynek hangját Shohreh Aghdashloo kölcsönzi, és amely mint egy éhes ragadozó, üldözi őt. Útja során talált apróságok és maradványok arra utalnak, hogy korábban mások is megpróbálták ezt az útvonalat, és az általa felfedezett rejtett alagutak és szűk járatok lehetővé teszik számára, hogy ravaszul kicselezze ezt a veszélyes lényt. Elodie nem csupán ügyes és elszánt harcos, de rendkívül gyors is, ami többször is lehetővé teszi számára, hogy elkerülje a lángokat. Egy véletlenül talált, gyógyerejű fénybogarak seregét pedig saját sebeinek gyógyítására használja, mintegy mágikus lámpásként, amelyek az ő égési sérüléseit is képesek gyógyítani. A történet során kibontakozó macska-egér játékot túlságosan nyilvánvaló zöld háttér effektekkel ábrázolták, ami az egész narratívát kissé hiteltelen és mesterkéltté teszi.

A hercegnő és a sárkány története egy előre kiszámítható fordulattal bővíti a hagyományos meséket, amelyben Elodie bizonyítja, hogy a nehéz helyzetek ellenére is képes magát, szeretteit, és a népét megvédeni, egy olyan küzdelmet ábrázolva, ami során az elegáns esküvői ruháját túlélésre és harcra alkalmassá teszi. Ez azonban nem kifogás azokra a logikát nélkülöző történeti elemekre, mint például az Elodie által felfedezett barlangi térkép, ami a szabadsághoz vezet (lehet, hogy egy korábban sikertelen hercegnő hagyta ott?), évszázadok óta nem bomló holttestek, vagy azok a megmentők, akik életüket kockáztatják annak ellenére, hogy nincs bizonyíték Elodie életben maradására, továbbá azok a varázslatos, magyarázat nélküli látomások, amelyek pont azokkal az információkkal látják el a hősnőt, amelyekre a túléléshez szüksége van.

Nem számítunk arra, hogy egy film minden részlete teljes mértékben a valósághoz igazodjon, de az ilyen típusú figyelmetlenség, ami úgy tűnik, hogy Fresnadillo rendező és Dan Mazeau forgatókönyvíró abból a feltevésből indul ki, hogy a fiatalabbak úgysem veszik észre a logikai bakikat, míg a szülők csak annak örülnek, hogy gyerekeik valamivel elfoglalják magukat, felesleges és nem elfogadható.

„Woke me up”?

A hercegnő és a sárkány a jól bevált mesei fordulatokat megfordítva, a napjainkban szintén netflixesen megszokott woke narratívát erőlteti: a jóképű herceg itt egy félénk gyáva, a mostohaanya pedig, szemben a hagyományos szerepekkel, a támogatás megtestesítője, míg a sárkány, aki általában a gonoszság megtestesítője, itt egy szenvedő, Elodie-hoz hasonló áldozat. Ez a megközelítés több mint két évtizeddel a Shrek után, amely forradalmasította a mesei kliséket, már nem tűnik annyira frissnek és újítónak, a tipikusan woke üzenet, a megszokott „girl powerrel” megspékelve pedig már nagyon fárasztó. Fresnadillo rendezése az akciójeleneteket is visszafogottan, a fiatalabb közönség igényeit szem előtt tartva tálalja, ám nem sikerül igazán élet-halál harcot ábrázolnia Elodie körül; a történet így előre láthatóvá és kiszámíthatóvá válik.

Annak ellenére, hogy Millie Bobby Brown elhivatottan formálja meg a bátor és igaz Elodie karakterét, a film nem tudja kiaknázni azt a potenciált, ami a Stranger Things óta kíséri. Ray Winstone, Angela Bassett és Robin Wright jelenléte sem képes megmenteni ezt a projektet, amelynek hiányzik az a nagyszerűség és eredetiség, ami egyébként emlékezetessé tehetné. Sajnálom a korábbi zavarokat és a nem megfelelő kifejezéseket. Elodie ábrázolása, mint a körülmények által sarokba szorított túlélő, bár ígéretes ötletnek tűnik, valójában hamar kifullad. A történet végül a leginkább előrelátható befejezés felé tart, ezzel csak megerősítve, hogy az úgynevezett „progressziója” ellenére a film csupán egy újabb sablonos, érzelgős mese marad.

-Herpai Gergely (BadSector)-