FILMKRITIKA – Az 1960-as évek gazdag amerikai külvárosában, ahol csillogó autók, gondozott gyepek és fehér kerítések dominálnak, a szomszédok, Alice (Jessica Chastain) és Celine (Anne Hathaway), szoros barátságot ápolnak, ami feldobja a hétköznapi élet unalmát. Azonban, amikor tragédia történik, barátságuk repedezni és torzulni kezd. Bűntudat, gyász és paranoia keveredik ebben az angol nyelvű remake-ben, amely az 2018-as brüsszeli filmet dolgozza fel, és főként szórakoztató, bár többnyire felejthető, giccses melodrámában bővelkedik.

Az eredeti film rendezője, Olivier Masset-Depasse, eredetileg ennek a verziónak is a rendezője lett volna, de amikor kénytelen volt kilépni a projektből, a remake operatőre, Benoît Delhomme vette át a rendezői széket, így debütálva. Ez a verzió nagyon közel marad az eredetihez, amely Barbara Abel regényén alapult, és Torontóban mutatkozott be, mielőtt kilenc Magritte-díjat nyert Belgiumban, és többnyire francia nyelvű és európai területeken került bemutatásra. A Chastain és Hathaway főszereplésével készült angol nyelvű remake-nek megvan az esélye, hogy szélesebb közönséghez jusson el, Magyarországon nemrég került a mozikba.

Gyász és bűntudat képei

Delhomme operatőri tapasztalata (olyan filmekben, mint a Törvényen kívül, A mindenség elmélete és Salome) azonnal nyilvánvaló minden élesen komponált képkockán. Már a nyitójelenet is feszültséggel teli: Celine (Hathaway) békésen virágokat szed napos kertjében, miközben szomszédja, Alice (Chastain) az árnyékba burkolózva figyeli őt a függönyök mögül. (A film New Jersey-ben készült, bár a pontos helyszínt nem határozták meg.) Anne Nikitin zenéje baljós hangulatot teremt, amikor Alice belép Celine otthonába, de a film gyorsan megfordítja az elvárásokat egy meglepetés születésnapi partival, amely kiemeli a két nő erős, hosszú távú kapcsolatát, és több későbbi eseményt is előrevetít.

Alice és Celine nagyon különbözőek – előbbi frusztrált a háziasszony szerepe miatt és kétségbeesetten szeretne visszatérni újságírói munkájához, míg utóbbi elégedett a hagyományos szerepével – de mindketten rajonganak nyolcéves fiaikért. Érdekes módon, Alice nem akar több gyermeket, míg Celine-nek már nem lehet több. Amikor Celine fia, Max (Baylen D. Bielitz) tragikus balesetet szenved, minden megváltozik. Az ezt követő hetekben Celine eltaszítja Alice-t, látszólag őt hibáztatva azért, hogy tanúja volt, de nem tudta megakadályozni Max balesetét, majd vigaszt talál Alice fiával, Theóval (Eamon O’Connell) töltött idő.

A gyász és az őrület határán

Eleinte Celine kissé furcsa viselkedése betudható a gyásznak, amely férjét, Damien-t (Josh Charles) bénító depresszióba taszítja. Sarah Conradt-Kroehler forgatókönyve itt a legerősebb, megragadva Celine kezdeti sokkját és későbbi érzéketlenségét, valamint kétségbeesett próbálkozásait, hogy visszatérjen valamilyen normalitáshoz. Megjelenik Theo iskolájában, kínos vacsorapartikat rendez, és egész identitása a fiára épül. Valódi együttérzésre találhatunk próbálkozásaiban, hogy eltakarja az életében tátongó űrt.

Amikor Alice kezd gyanakodni Celine szándékaira, saját mentális egészségtörténete miatt nem tudja meggyőzni férjét, Simont (Anders Danielsen Lie), hogy higgyen neki. Ettől a ponttól kezdve a film egyre hisztérikusabbá válik, mindkét nőt az őrületbe kergeti a gyász, bűntudat és paranoia érzése – amelyeket ebben a hermetikusan zárt környezetben nem tudnak megfelelően kifejezni. A férjek pedig hasztalanul elhalványulnak a háttérben. Míg Chastain és Hathaway elkötelezett alakításai igyekeznek némi komolyságot vinni az eseményekbe, néhány jelenet a nevetségesség határán egyensúlyozik, különösen a frenetikus csúcspont elérésekor.

Látvány és hangulat

A film giccses túlzásai mégis szórakoztatóak, és talán nem meglepő módon a látványvilága lenyűgöző. Az eredetihez hasonlóan, itt is bőven találunk Hitchcocki elemeket, a két nő stílusától kezdve a gyakran szédítő kamerabeállításokon át a fokozódó feszültséget keltő otthoni atmoszféráig. Russell Barnes letisztult díszletterve jól visszaadja a korszak jómódú sablonosságát anélkül, hogy túlzottan paródiává válna.

A jelmeztervező, Mitchell Travers munkája különösen lenyűgöző, és hatékonyan meséli el a nők közötti dinamikai változásokat. Míg Celine és Alice eleinte hasonló pasztellszínű ruhákat viselnek, Alice lazább, élénkebb színei hamarosan éles kontrasztot alkotnak Celine többnyire fekete öltözékével. Egy jelenetben, amikor a frissen meggyászolt Celine egy Jackie Kennedy ihlette fehér ruhában jelenik meg Theo iskolai előadásán, egy félresikerült újrakezdési kísérletben, az mind stilárisan, mind érzelmileg megdöbbentő.

Felemás érzéseink vannak tehát ezzel egyébként érdekesnek indult filmmel kapcsolatban. Bár film látványosan szép és erős színészi játékokkal is büszkélkedhet, végül nem képes maradandó vagy jelentőségteljes élményt nyújtani. Hiába is próbál a történet mély filozófiai kérdéseket feszegetni a gyász és az anyaság témájában, de végül csak átfordul a felületes és klisés melodrámába, nevetséges és hiteltelen befejezéssel.

-Herpai Gergely (BadSector)-