FILMKRITIKA – Manapság annyi cápás film van, mint hal a tengerben. Sajnos, a legtöbbjük nemcsak borzalmas, de büszkén vállalja ezt. Ezt a Sharknado sikerének vagy a blockbuster költségvetésű, ám B-film kategóriájú The Meg-nek köszönhetjük, amelyek hozzájárultak a minden nyáron újra és újra feltűnő gagyi filmek áradatához. Nincs olyan hatalmas szörnyeteg, ami túl gumiszerű vagy meggyőzőtlen lenne, és nincs olyan amatőr alakítás, ami elég rossz lenne ahhoz, hogy elsüllyessze ezeket a szedett-vedett szörnyfilmeket. Amikor a közönség vízi abszurditásra és véres jelenetekre vágyik, nem csoda, hogy a stúdiók, streamerek és tévécsatornák folyamatosan újabb csalikat dobnak a vízbe.

A Netflix legújabb filmje, a Cápák a Szajnában, bár még mindig a cápás filmek alsóbb rétegeiben mozog, legalább egy kicsivel jobb, mint a műfaj legrosszabb darabjai. Az átlagos Cápa-utánzathoz képest ez a francia thriller gyakorlatilag egy „mestermű”. Ne tévesszen meg senkit, ez egy nagyon buta film, amely a nevetséges alapötletet – emberevő cápák hadserege a fények városában – teljes komolysággal kezeli, de ettől még nem lesz kevésbé ostoba. Az alapvető kompetencia és a látható erőfeszítés, hogy többet nyújtson, mint pusztán nevetésre ingereljen, magasabbra emeli a cápás filmek táplálékláncában. Nem éri be azzal, hogy „olyan rossz, hogy már jó”, ami némileg kárpótol azért, hogy a „valójában jó” kategóriától még mindig messze elmarad.

A párizsi rémálom: amikor a hal téged esz meg

Steven Spielberg régi klasszikusához hasonlóan, ez a sokadik klón tényleg igyekszik valamilyen eredeti történetet elmesélni, amely egy mutáns makócápa útját követi a Temzétől a Szajnáig. (A nyitó szöveg Darwiné – talán túlzottan magasröptű kezdés egy ilyen ragadozóra összpontosító thriller számára.) Állítólag a globális felmelegedés és a szennyezés a hibás azért, hogy a cápa most már édesvízben is túlél. Az ökobarát szörnyfilmben „vérző szívű környezetvédőt” ezúttal szó szerint kell érteni.

Természetesen a polgármester (Anne Marivin) folytatni akarja a nagy triatlon eseményt a folyóban, még akkor is, amikor félig megevett testek kezdenek felszínre kerülni. (Úgy tűnik, hogy a ragadozó kapitalizmus nem csak Amity Island problémája.) A francia film Matt Hoopernek megfelelő karaktere (akit Richard Dreyfuss alakított A cápában), Sophia (a The Artist-ből ismert Bérénice Bejo): egy tengerbiológus, aki három évvel korábban az egész csapatát elveszítette a bestiával való találkozás során. A film komolyan veszi az ő gyászát, ami nem jelenti azt, hogy nekünk is kellene. Bejo elkötelezettsége e trashfilm iránt olyan, mint egy megható SOS: nézőként legszívesebben meg akarnánk menteni ezt az alulértékelt, egész dekoratív francia színésznőt a gagyi melodráma kitátott szájából, de az sajnos, hamm, bekapja őt.

Sok-sok karakter a cápák napi menüjén

Megjelenik egy Brody-szerű karakter is: Adil (Nassim Lyes), a kemény zsaru, aki eleinte összeütközésbe kerül Bejo hősnőjével, de később rájönnek, hogy több közös van bennük, mint hitték. Sajnos, a Cápák a Szajnában szereplői között nincs egy cinikus, megkeseredett, veterán cápavadász karakter Robert Shaw stílusában – vagy bárki, aki igazán érdekes lenne. Ehelyett egy rakás mellékszereplő van, akik valószínűleg a cápák menüjén végzik majd, egy szelet citrommal a testükön: zsaruk, tudósok és állatjogi aktivisták, akik idejük nagy részét kis cápa formájú ikonok bámulásával töltik a képernyőkön, mielőtt tényleg megtapasztalnák, milyen haleledelnek lenni. A vérengzés nem lesz meglepetés senkinek, aki láttott már más filmeket Xavier Gens-től, aki a francia horrorfilmek egyik ismert rendezője. Ezzel együtt az erőszak itt sokkal rajzfilmszerűbb: legalább három olyan jelenetet láthatunk, ahol digitális emberi testeket feldobnak a levegőbe, aztán hamm bekapják a szintén digitális cápák.

Emellett a Cápák a Szajnában vizuális világa éppolyan unalmasan steril, mint a Netflix-filmek zöme. A vízalatti jeleneteknél időnként olyan érzésünk van, mintha valamilyen „Under the Sea” témájú képernyővédőt bámulnánk, csak itt a cápák megeszik az embereket, igaz, legalább hálásak lehetünk, hogy mindent láthatunk, ami a víz alatt történik. Ami pedig a cápákat illeti, azok hitelesen néznek ki, amikor fenyegetően lassan siklanak, de olcsónak CGI-nek tűnnek, amikor támadni kezdenek. Ez a bénázás emlékeztet bennünket arra, hogy a mozgás még mindig megzavarja a legnagyobb CGI mágusokat is.

Párizsi triatlon cápákkal – az extra kihívás csak annyi az úszóknak, hogy felfalják őket

A Cápák a Szajnában amiatt tud mégis valamennyire szórakoztató maradni, hogy az alkotók a sok hülyeséget szemrebbenés nélkül nyomják, egyik véres és túlzó jelenetből a másikba.  Amikor vicces, akkor akaratlanul az, ami sokkal jobb, mint a Sharknado-hoz hasonló filmek szándékosan vicceskedő gagyisága. És amikor relatíve véres horrorjeleneteket láthatunk benne, akkor legalább kompromisszumoktól mentes, mint például egy, a vízzel elárasztott katakombákban történő cápatámadás jelenete (igen, a cápák ott is megmártóznak), amelyet csak a film iszonyúan ostoba, pusztító fináléja múl felül.

Párizsiakból párizsi

Mivel a Spielberg klasszikust leszámítva a cápás filmeknél a léc az óceán fenekén van, nem nagy dicsőség, hogy a Cápák a Szajnában ezt átugorja. Ha az érdeklődésed a műfaj iránt túlmutat a Sharknado-féle bugyuta ökörködésen, van némi buta szórakozás abban, hogy ennél jobbra hivatott francia színészeket és színésznőket nézhetünk, miközben egy mutáns makócápa üldözi őket és egy részüket a többi párizsival együtt felfalja a Szajnán. De túlzottan színvonalas szórakozást és horrorélményt ne is várj Xavier Gens rendező digitális vérfürdőjétől.

-Herpai Gergely „BadSector”-