FILMKRITIKA – Az éj leple alatt sajnos nem több a szokásos B-kategóriás Netflix euro-thrillernél, ezúttal az olaszoktól és egy teljesen hiteltelen gyerekrablós történettel. Bár a film látványos, olasz villák, falvak és tengerparti városok szolgálnak háttérül, a színészek lenyűgözően szépek, a cselekmény azonban papírvékony és hiteltelen.

Az olasz Netflix thriller néhány neves színészt is felvonultat, akik valószínűleg maguk sem értik, mit keresnek egy ilyen rosszul megvalósított filmben. Pedig két remek színész a főszereplő: a John Wick 2. fejezet Riccardo Scamarcio-ja és az Eleven kórból és a Birmingham bandájából ismert Annabelle Wallis szerepelnek Renato De Maria (Raboljuk el Mussolinit) rendezésében. Francesca Marciano és Luca Infascelli gyenge forgatókönyvével dolgozva nehéz elhinni, hogy bárki örömmel adta volna a nevét ehhez.

Wallis alakítja Elenát, egy amerikai pszichoterapeutát, aki feladta praxisát, hogy férje, Pietro (Scamarcio) álmát támogassa egy panzió megnyitásában egy napfényes olasz tengerparti városban. Azonban az ingatlan, amibe befektettek – főként Elena pénzéből – egy igazi pénznyelő. Ráadásul Pietro több mint 250,000 eurónyi szerencsejáték-adósságot halmozott fel.

Elena sem hibátlan; Pietro ügyvédje szerint évekig opioidfüggő volt, így Pietro volt a fő gondviselő gyermekeik számára. Mondhatjuk, hogy ez a házasság menthetetlen.

Bajban az olasz éjszakában

Egy feszült válási jelenet után Pietro egy hétig magánál tartja a gyerekeket, míg Elena visszatér az Államokba. Fia, Giovanni rossz álmokkal ébred, és a faágak árnyékait szörnyeknek nézi. Pietro visszaküldi aludni, ahol tinédzser lánya, Bianca alszik.

Bezárja az ajtót, kortyol egyet az italából, és focimeccset néz, majd órákkal később felfedezi, hogy gyerekei eltűntek a szobájukból. Amikor Elena visszatér, Pietro-t hibáztatja, majd hívást kapnak az emberrablóktól, akik 150,000 eurót követelnek a gyerekek biztonságos visszatéréséért. Pietro kénytelen régi barátjához, Nicolához (Massimiliano Gallo) fordulni, hogy segítsen a pénz előteremtésében.

De Maria azt akarta elérni, hogy a nézők feszültséget és izgalmat érezzenek, látva, hogy ezek a karakterek, különösen Pietro, milyen messzire hajlandók elmenni gyermekeik biztonságos visszatéréséért. A probléma az, hogy valójában alig van feszültség a filmben, mert már az elejétől nyilvánvaló, ki a gonosz, és ő az egyetlen, akinek valódi motivációja van.

Hol átlátszó, hol közhelyese fordulatok

Az elterelésként szolgáló szereplők, mint a gyanús gyerekkori barátok és a pénzüket követelő maffiózók, csak felesleges töltelékként jelennek meg. A karakterek döntései érthetetlenek, például miért nem hívják a rendőrséget órákig, amikor gyermekeik eltűnnek otthonról. Ez a zavaros helyzet fennáll akkor is, amikor egy másik szereplő megkérdezi, miért nem tették meg, és a válasz az, hogy „Te mondtad, hogy maradjak, és ne csináljak semmit.”

A második felvonás teljes hiánya különösen nagy probléma. A filmben van egy rövid bonyodalom, de amint rájövünk, ki az igazi gonosz, minden feszültség eltűnik. Pietro karaktere nem él át valódi feszültséget, konfliktusokat vagy fordulópontokat. Tulajdonképpen az egész film olyan, mintha az első felvonás egy kibővített változata lenne, ami nem működik, és a cselekmény átlátszósága miatt azonnal nyilvánvalóvá válik a történet vége.

Amikor a film elérkezik a nagy leleplezéshez, a megoldás annyira egyszerű és nyilvánvaló, hogy szinte sértő a nézők számára. A csavar kiábrándítóan sablonos és előre kiszámítható, hiányzik belőle az a nyugtalanító és különleges elem, ami a műfajt igazán érdekessé teszi, és amit a rajongók elvárnak. Sajnos a történetből hiányzik az a zsigeri hatás és feszültség, ami egy emlékezetes és lebilincselő nézői élményt nyújtana.

-Herpai Gergely „BadSector”-