FILMKRITIKA – M. Night Shyamalan és Josh Harnett: két olyan letűnt filmes csillag, akiknek manapság már nagyon nehéz visszakapaszkodnia az A-listába. Shyamalan egykoron a meghökkentő, csavaros filmek mesteri rendezője volt (A hatodik érzék, A sebezhetetlen), azonban filmről-filmre egyre jobban kopott meg a tehetsége és csak pár újabb remekmű (Széttörve) erejéig tért vissza ismét a régi alkotói géniusz. Josh Harnett, a Pearl Harbor egykori sztárja pedig úgyszintén fokozatosan csúszott egyre lejjebb Hollywood perifériájába, főszerepekből mellékszerepekbe, sokszor vitatható minőségű filmekben. Most viszont színész és rendező egymásra talált alkotóként ebben a fanyar humorú, egyedi helyszínű (egy koncert), sorozatgyilkos után embervadászatról szóló filmben, amelyben gyakran sokszor elképesztően logikátlan csavarokkal találkozunk és mégis rendkívül jól fogunk szórakozni rajta.

Mielőtt a kritikámat elkezdeném, gyorsan le kell szögeznem, hogy a külföldi filmforgalmazó úgy döntött, hogy a világos sehol sem lesz sem sajtó-, sem díszvetítése a filmnek, így A csapdát végül egy pont lejárt ajándékjegynek, az Etele mozi alkalmazottjainak és a magyar forgalmazó hathatós segítségének köszönhetően tudtam még a moziba kerülés első napján, első vetítésekor megnézni. (Amelyet utólag is köszönök.) A „hivatalos” magyarázat egyébként az volt, hogy azért nincs semmilyen előzetes vetítés, hogy nehogy lelőjék az újságírók a Shyamalanra jellemző slusszpoént.

Nos… mivel a legfőbb „slusszpoént” már a trailer lelőtte, így azért sejteni lehet, hogy nem ez az ok, ilyenkor pedig dolgozik az emberben a „kisördög”, hogy inkább arról lehet szó, hogy a film pocsék, mert olyankor szokott elmaradni a sajtóvetítés. A szóban forgó kisördög hangja Shyamalan esetében különösen erős, hiszen az utóbbi évtizedben azért rendezett erősen közepes (Idő, Kopogás a kunyhóban), vagy kifejezetten gyenge (Üveg) filmeket is láthattunk. Akkor most jelentem, hogy a második ok sem igaz, ugyanis A csapda egyáltalán nem rossz film, sőt, a Széttörve utána Shyamalantól egy újabb, nagyobb visszatérésről beszélhetünk. „Akkor meg miért nem volt sajtóvetítés???” – merülhet fel a kérdés a derék olvasóban. Nem tudom, ilyeneket ne kérdezgessetek már, lássuk végre a kritikát, OK???

„[SPOILER] a sorozatgyilkos!”

Olvashatjuk rendszeresen egyik nagyobb konkurens oldalnál az ilyen elképesztően mulatságosan megfogalmazott híreket. Nos, az a nagy helyzet, hogy ebben az esetben már maga Shyamalan „elspoilerezte” a trailerben, hogy ki a sorozatgyilkos. Bár ez már a tényleges film elején is elég gyorsan kiderül (és valójában nem is igazi „spoiler” ez, de ez majd kifejtem részletesebben, miért), azok a kedves olvasóink, akik nem látták a trailert és maximálisan előzetes információktól mentesen szeretnék látni a filmet, azok most hagyjanak el minket…

Ahogy azt már nagyjából a trailerben is láthattuk, a film elején egy szimpatikus, szeretetteljes, laza és jóvágású apa, Cooper (Josh Hartnett), a fiatal lányát, Riley-t (Ariel Donoghue) viszi el egy koncertre. Beülnek, elfoglalják a helyüket, a koncert elkezdődik, és minden remekül megy. Cooper azt mondja a lányának, hogy maradjon a helyén, mert ő kimegy a mosdóba. Útban a mosdó felé Cooper furcsa dolgokat vesz észre. A koncerten rengeteg rendőr van. Kamerákat állítanak fel. Valami nagyon furcsa ebben az egészben. Odamegy egy árusító standhoz, és megkérdezi az egyik dolgozót, hogy mi folyik itt.

A dolgozó azt mondja apának, hogy nem szabadna elárulnia a dolgot, de megteszi. Úgy tűnik, egy sorozatgyilkos garázdálkodik, akit a Hentesnek hívnak, és a rendőrség kapott egy fülest, hogy ott lesz a koncerten. Valójában minden, ami a koncerttel kapcsolatos – beleértve azt is, hogy valóban megtörténik – csak egy csapda, hogy elkapják a Hentest. Az összes kijáratot lezárták, senki sem tud távozni, el fogják kapni.

Cooper őszint meglepettnek tűnik ezen a felfedezésen. De igazából a néző lepődik meg, mert amikor bemegy a fürdőszobába, és kinyitja a telefonját, egy élő közvetítést lát egy megkötözött és betömött szájú férfiról. Kiderül, hogy Cooper, a szerető apa, azaz Josh Hartnett, a film főszereplője a Hentes. És most ki kell találnia, hogyan szabaduljon ki ebből a csapdából, amiben a lányával együtt van benne.

Vége az „egycsattanós” korszaknak és ezt Josh Harnett alakítása is meghálálja

És hogy miért nem spoiler, hogy a trailerből már kiderült, hogy Josh Harnett maga a Hentes? És miért tette nagyon is jól, hogy Shyamalan el elárulta? Először is azért, mert már nem a kilencvenes években végén vagyunk, ahol A hatodik érzéket 1999-ben nagyszerűen fel lehetett építeni a végső slusszpoénra, hiszen manapság, a közönségi média korszakában az ilyesmi villámgyorsan kiderül. Másrészt pedig azért, mert eléggé olcsó csattanó lett volna önmagában ennyivel elintézni az egész sokkhatást (aztán jöhet az embervadászat és ennyi lett volna).

De a legfontosabb ok a harmadik: Shyamalan ennél a filmjénél végre-valahára rájött, hogy egy csattanóra építeni a filmeket annyira 1999. És ebben a filmben remek ötlet volt a váltás, mert így tudtuk igazán értékelni Josh Harnett elképesztően profi színészi alakítását, ahogy finom iróniával képes egyaránt ábrázolni karakterének kétfajta énjét.

Az egyik a kedves, szeretetteljes, humoros, laza apuka, aki imádja a lányát és mindet megtesz érte, hogy az jól érezze magát a koncerten és biztos vagyok benne, hogy jó pár női nézőnek belopja magát a szívébe ezeknél a jeleneteknél. A másik pedig a cinikus, kegyetlen sorozatgyilkos, aki mesterien igazgatja a szálakat – kicsit a Hitman videójátékok módjára igazgatva az eseményeket: egy gonosz kis rejtett akció, szörnyű sérüléssel itt, egy magas helyről észrevétlenül lelökött áldozat ott, és máris pánikot kelt, hogy meg tudjanak szökni a gyilkos apa titkos énjéről semmit sem tudó lányával. Végül pedig előbújik időnként belőle az őrjöngő vadállat is akkor, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő szerette volna. Harnett egyszerűen frenetikus a filmben és csak sajnálhatjuk, hogy a tehetségét oly sokszor tékozolta el unalmas szépfiús főszerepekre, vagy „washed out” sztárként később kisebb mellékszerepekre.

„It takes two to tango”

De a másik oldalon ott van a rendező és forgatókönyvíró Shyamalan is, aki végre megtalálta azt az egyszerre finom, abszurd, fekete humorát is, amit a Széttörve óta elveszített és az azt megelőző filmjeiből is hiányoltam. A csapda eseményei időként annyira annyira illogikusak, annyira a nonszensz határmezsgyéjén játszódnak, hogy sokszor hangosan felnevettem a film nézése közben, de ez értő nevetés is volt, mert valahol ez a film egyfajta paródia is. A sorozatgyilkosos filmek zsánerének finom paródiája, ahol fokozatosan „szorul a hurok” a gyilkos körül, akiről mit sem sejtő környezete nem tudja, hogy kivel állnak szemben.

És ahogy a kritikám elején említettem: hiányzik a filmből Shyamalan „trademark” mindent eldöntő, hatalmas nagy slusszpoénja is a film végéről, amit már kényszeresen rakott oda az utóbbi filmjei végére és az Időt például konkrétan szinte teljesen hazavágta vele. Itt is vannak persze csavarok, de azok remekül illeszkednek a sokszor meglehetősen abszurd film egészébe és egyébként Shyamalan stílusához is passzolnak.

Meg kell még említenem az egészen pazar látványt is, amely legfőképpen Lady Raven (Saleka Shyamalan, a rendező lánya alakítja), a film fiktív popsztárjának koncertjéhez kötődik, aki szintén remekül hozza a kicsit egy anorexiás Beyonce-ra hasonlító díva karakterét. Ő Harnettel ellentétben teljesen komolyan veszi Lady Raven figuráját és kevésbé jellemző rá a finom humor, de Raven épp ezáltal válik valahol a sorozatgyilkos méltó ellenfelévé.

„Hülyék ezek a zsernyákok”

Persze azért nem hibátlan A csapda sem. Időként talán kicsit túl hosszúnak érezzük az eseményeket, pár jelenet annak ellenére is a vágóasztalon végezhette volna, hogy a film a maga 109 percével annyira nem is hosszú. Egy két karakter kicsit feleslegesen van előtérbe helyezve, például Riley egyik barátnőjének, Jody-nak az anyja (Marnie McPhail), aki állandóan feltartja Coopert a koncerten és kicsit a néző türelmét is próbára teszi, amikor a lányok barátságáról folyamatosan hadovál.

Ami pedig a rendőrség és az FBI munkáját illeti, olyannyira pancserek a filmben, hogy az egészen elképesztő. Értem én, hogy az ilyen filmekben muszáj kicsit hülyének bemutatni őket, de amit itt művelnek, az már egyszerűen komikus és azért ez már feleslegesen vesz vissza a film hitelességéből és teszi helyenként nevetségessé a történetet.

Összességében azonban nagyon jól szórakoztam A csapdán és ha te sem veszed komolyan és nem egy újabb Hetedikre számítasz benne, hanem vevő vagy Shyamalan helyenként finoman abszurd humorára és Josh Harnett szellemesen gonosz játékára, akkor neked is tetszeni fog a film.

-Herpai Gergely „BadSector”-