SOROZATKRITIKA – Amelyik kutya ugat, az nem harap – tartja a mondás, és ha ezt egy agyonhype-olt médiumra fordítjuk le, akkor a nagy ígéretek és a kissé harmatos végeredmény kombinációjáról beszélünk. Az HBO Sárkányok háza második évada pontosan ilyen: látványos díszletek, mesterien tervezett jelmezek, tehetséges színészek, de hétről hétre úgy tűnik, mintha csak egyhelyben toporognának. Bár a dialógusok és monológok szépen megírtak, gyakran nem vezetnek valódi megoldásokhoz, inkább csak időhúzásnak hatnak, mintha sokszor csak a tartalom kitöltése lenne a cél.

A szezon végén érdemes visszatekinteni arra, hogy hol tartunk most a nyolc epizóddal ezelőtti helyzethez képest. A „Fekete” királynő, Rhaenyra (Emma D’Arcy), még mindig fia, Lucerys tragikus halálát gyászolja, ami az előző évad végén történt. Habár jogos igénye van a trónra, vonakodik totális háborút indítani annak visszaszerzéséért. Az egész évad során küzd azzal, hogy elfogadja a harc elkerülhetetlenségét, és még a záró epizódban, a „Mindig háborúzó királynő”-ben is inkább reménykedik abban, hogy az újonnan toborzott sárkánylovasok elrettentik majd a „Zöldeket”, akik elbitorolták trónját. Nyolc epizód után még mindig a konfliktus elkerüléséről beszél, ami talán azt jelzi, hogy örökölte apja gyengeségeit, de ettől még nem válik izgalmas vezetővé.

Daemon (Matt Smith), Rhaenyra elhidegült férje, egész évadban Harrenhalban búslakodik, mígnem egy végső látomás változtatja meg hozzáállását (vajon miért nem ezzel kezdték az istenek?). Közben Corlys Velaryon (Steven Toussaint), a hajóskapitány és az újonnan kinevezett királynő keze, egész évadban egyetlen hajót épít újjá, miközben figyelmen kívül hagyja törvénytelen fiait – de legalább találkozunk velük, ami, ha másra nem is, erre mindenképp jó volt.

Elnyújtott expozíció, vagy csak egyszerű üresjárat?

A lassan kibontakozó polgárháború másik oldalán is megfigyelhető némi változás. Aemond herceg (Ewan Mitchell) egyre kegyetlenebbé válik: megölte Meleys sárkányt és annak lovasát, Rhaenyst (Eve Best), valamint majdnem végzett saját testvérével, II. Aegon királlyal (Tom Glynn-Carney). Az évad végére már saját anyját és nővérét is rettegésben tartja, miközben Aegon sürgeti a felépülését, nehogy Aemond az éjszaka leple alatt végezzen vele. Ez azonban nem meglepő az előző évad eseményei után, és amíg Westeros legnagyobb sárkányát irányítja, megvan az ereje, hogy támogassa gonosz hajlamait. Alicent özvegy királyné (Olivia Cooke) úgy tűnik, elfogadja, hogy minden terve kudarcot vallott, és most már csak arra összpontosít, hogy minél több gyermekét megóvja (és megvédje őket Aemondtól), de az évadzáróban mintha arra is utalna, hogy segítette Aegon és a többiek menekülését.

Két évad után a „Sárkányok tánca” még mindig csupán kisebb összecsapásokból áll. Az érdekes karakterek és az összetett intrikák egy helyben toporognak. Bár a Sárkányok háza 2. évada nem feltétlenül unalmas, köszönhetően a szépen megírt jeleneteknek és a kiváló színészi gárdának, ha visszagondolunk egy-egy epizódra – a nagy csatát bemutató negyedik részt leszámítva – nehéz felidézni bármit is, ami igazán jelentős lenne, mert valójában nem sok minden történik.

Ez rossz sorozattá teszi? Talán túl kemény ítélet lenne így látni. Szinte bármelyik jelenet, amelyben Smith, Best vagy Simon Russell Beale szerepel, a képernyő elé szögezi a nézőt; de olyan színészek, mint Cooke és Abubakar Salim (Corlys fia, Alyn of Hull szerepében) is rendkívüli karizmával bírnak. És bár a történet terén többre számítottunk, az olyan, összességében kicsit elhanyagolt antihősök, mint Aemond és Ser Criston Cole (Fabian Frankel), is kapnak idén néhány figyelemre méltó jelenetet. Ráadásul ott van az a csodálatos sárkányharc is az évad közepén, amely végre elhozta azt a kirobbanó izgalmat, amit egész évadban ígértek nekünk, és azt az érzést, hogy most, végre, komolyan elkezdődnek az események. Aztán valahogy mégsem.

Hol a háború, hol a tűz?

Nem csupán az elődjéhez való összehasonlításról van szó, bár kétségtelen, hogy a Sárkányok háza önálló entitás. Egy történelmi beszámolóra épülő könyvből merít, amelyet további karakterekkel gazdagítanak, akik az alapanyagban vagy hiányoznak, vagy csak utalásszinten jelennek meg. Ez a kihívás eltér a Trónok harca világától, ahol a történetmesélés más struktúrát követ.

Ugyanakkor nem azért nézzük Westerost, hogy egy vonakodó vezető háborúba indulásának mélyelemzését lássuk. Ez nem az Utódlás. Martin világának vonzereje mindig is abban rejlett, hogy az emberek ravasz terveket szőnek, amelyeket aztán egy teljesen váratlan esemény keresztülhúz. Ned Stark próbálja feltárni az összeesküvést, de nem számol Kisujjal. Robb Stark háborút tervez, de figyelmen kívül hagyja a Freyeket. Mindenki a Lannisterekre összpontosít, de nem veszik észre Daeneryst. Itt a Rhaenyrával szembeni szabotázs valójában önszabotázs, ami kevésbé izgalmas fordulatokat eredményez. Kevesebb a nagy csatajelenet, és még kevesebb a kisebb összecsapás is, ami problémát jelent a nézők izgalmi szintjének fenntartásában. Nem kell, hogy a Trónok harca legyen, de a Sárkányok háza esetében is elvárnánk egy izgalmas és magával ragadó történetet.

Kihagyott lehetőségek tömkelege

Már az elején úgy tűnt, hogy a Sárkányok háza túlzottan hűen követi elődjét, a Trónok harcát, de tíz epizód után végre megtalálta saját identitását, és méltó előzményként állt helyt. Ez nagyrészt a színvonalas forgatókönyvnek, a profi szereplőgárdának és a sárkányok lenyűgöző jeleneteinek köszönhető. Ugyanezt várjuk a következő alkalommal is, de egy kis magabiztossággal kiegészítve. Ez megérdemelt lenne mindenki számára – mind a fantasztikus színészeknek, mind nekünk, nézőknek.

Az évadzáró azonban csalódást okoz, ami mellett nehéz szó nélkül elmenni. Bár történet drámaisága rendben van, nem lehet panaszkodni a tragédiába fúló történeti ívekre és némi karakterfejlődésre sem, de a befejezés keserű szájízt hagy maga után. Amikor végre beindulnak az események, várnánk valami igazán izgalmasat, de végül… igazából nem kapunk semmit. Egy gyors csata? Egy kis sárkányharc? Ennél frusztrálóbb évadzárót nehéz elképzelni egy ilyen nagyszabású sorozat esetében. Bár a főbb karakterekkel töltött idő jól kihasznált, és minden a helyére került, hiányzik az a jelenet, ami emlékeztetne minket arra, hogy a sorozat képes nagy meglepetéseket okozni. Hol van az a pillanat, amely valóban elhozza az izgalmakat, amiket eddig csak ígértek?

A sorozat tehát nem rossz, de a jelenlegi formájában sokkal kevesebbet nyújt, mint amit potenciálisan képes lenne elérni. Felvetődik a kérdés, hogy Ryan Condal, a showrunner, vajon szándékosan visszafogta-e az akciót a második évadban, hogy a következő évadra tartogasson nagyobb konfliktusokat. De ha ez így van, miért nem osztották el jobban a csatákat a két évad között? Már a tervezett négy évad felénél járunk, de úgy tűnik, mintha még mindig csak a startvonalnál toporognánk. Bár az egyes jelenetek valóban jól sikerültek – és a párbeszédek gyakran jobbak, mint a Trónok harca-ban –, a Sárkányok háza egyszerűen nem fog igazán szárnyalni, ha ilyen lassú tempóban halad tovább.

A második évad mélyen frusztráló

A Sárkányok háza második évada mélységesen frusztráló. Ez a sorozat minden szükséges elemmel rendelkezik ahhoz, hogy nagyszerű legyen, és mégis rendre alulmarad, mert hiányzik belőle a narratív lendület. Talán a rövidebb évad is hozzájárul ehhez: még két epizódnyi akció talán fordíthatott volna a helyzeten. Voltak itt izgalmas pillanatok, mint a sárkányharc az évad közepén, és a régi barátok, Rhaenyra és Alicent közötti konfrontációk. A látványvilág továbbra is gyönyörű, a kivitelezés hibátlan és kiválóan megvalósított; a minőség mind ott van a képernyőn. És mégis, a végén az a benyomás marad, hogy rengeteg előkészületet láttunk, de nulla katarzist, ami igazságtalan a színészekkel és a stábbal szemben egyaránt.

-Herpai Gergely „BadSector”-