FILMKRITIKA – Idén 30 éve, hogy a Brandon Lee tragikus fiatalkori halálát előidéző A Holló a mozikba került, így tehát adta magát, hogy egy remake-kel adózzanak minden idők egyik leghíresebb és legkülönlegesebb 90-es évekbeli akciófilmjének. Bill Skarsgård ráadásul szerintem alapból remek választásnak tűnt, hiszen a patinás és rendkívül népszerű színészcsalád sarja nemcsak az AZ bohócaként bizonyította már, hanem AZóta (haha) rengeteg más filmben is, hogy nagyszerű színész. A trailerek azonban mást jeleztek előre: A holló az alapján is félresikerült koncepciónak tűnt, lássuk tehát, hogy végső soron mennyire lett igazuk már előre varjúként (és nem hollóként) károgóknak?

Mielőtt még a kritikámhoz kezdenék, előre bocsátom, hogy a képregényeket nem olvastam, a ‘94-es filmre pedig alig emlékszem, tehát mindenféle előítélet nélkül és a franchise-ról csak homályos ismeretekkel ültem le, így ezek nem befolyásoltak semmilyen irányba.

Lassú, komótos expozíció

Ami rémlett a filmből, meg amit anno utána olvastam, hogy alapvetően egyfajta bosszútörténetről van szó, amelyben a címszereplőt, Eric Dravent, akit a barátnőjével együtt megöltek, felélesztik, hogy egyfajta halhatatlan, darkos hősként leszámoljon azokkal, akik ezt tették velük.

Természetesen ez az új film alapszintű szinopszisa is, így óriási meglepetés nem fogja érni ezen a téren a nézőket. (Általában véve ezt a sztorit a legtöbben ismerik.) Ez idáig rendben is van, nem is vártunk mást, a gond csak annyi, hogy az ehhez a tragédiához tartó expozíciót olyan rettenetesen vontatottan és dögunalmasan sikerült bemutatni, hogy komolyan azon gondolkoztam, hogy otthagyom a sajtóvetítést, pedig azért ez ritkán fordul elő.

Ráadásul úgy volt piszok lassú és unalmas ez az expozíció, hogy közben még meg sem ismertük igazán a szereplőket, nem értettük, hogy a nyitójelenetben miért történt szegény lóval az, ami történt, miért volna narkós Draven anyja és ennek köze volt-e Draven lovát érintő gyerekkori traumájához, illetve, hogy mi történt vele ezután, amiért valamilyen pszichiátriai intézetbe került (amelyről szintén nem volt igazán világos, hogy kicsit konkrétabban milyen intézmény).

Ugyanígy borzasztóan trehány módon vezetik fel a többi szereplőt is: Draven barátnőjét, Shelly Webstert (FKA Twigs), a Vincent Roeg nevű főgonoszt (Danny Huston), a különféle (egyébként érdekesnek tűnő) embereit, és Eric, illetve Shelly barátait.

Szinte senkiről sem tudunk meg semmi érdemlegeset, de a film első szakasza ezt a nagy semmit is jó hosszan húzza.

Van itt Holló 1.0 és Holló 2.0 is kérem!

Aztán persze bekövetkezik a tragédia, amelynek az a legfőbb oka, hogy Vincent Roeg és emberei különleges, némileg vámpírokhoz hasonlító démoni lények, akik hagyján, hogy alapból is nagyon gonoszok, de ráadásul ártatlanokat kell feláldozniuk, hogy a lelküket megkaparintva ők örökké éljenek.

Talán mondanom sem kell, hogy ezt is csak iszonyúan hevenyészett módon hadoválják el a filmben: például az, hogy milyen túlvilági fődémonnal, ördöggel, Belzebúbbal, Pazuzuval, Mefisztóval, vagy tudom is én kivel, vagy mivel paktáltak le, az marhára nem derül ki a filmből. Ilyesmire még egy zsé kategóriás, 90 perces, Amazon Prime-os tucathorrorban is figyelni szoktak…

Arra vonatkozóan, hogy hősünkből miért lesz a Holló (bár hozzá kell tennem, hogy nem is így hívják, hanem csak van egy konkrét holló, aki mindig követi és talán segíti, mint a sólyom az Assassin’s Creed hőseit), már van valamilyen magyarázat, de az valamilyen olyan elképesztően röhejes, hogy azt le sem írom, meg egyébként is SPOILER lenne. Annyit azért elárulok, hogy a Holló-féle halhatatlan szuperhőslétnek két “fázisa” van és valami elképesztően erőltetett és idióta módon jut el hősünk az egyikből a másikba.

Jön a Crowminátor!

Amikor Draven már 2.0-ás Holló, nagyjából akkor érkeznek végre (nagy sokára…) az akciójelenetek, amelyek kb. úgy néznek ki, mintha John Wicket keverték volna a Terminátorral és mindezt nyakon öntötték volna egy is Halloween-féle kaszabolással. Mivel ugye hősünk halhatatlan, ezért tök mindegy, mennyi golyót kap és hányszor lövik, vagy szúrják át a gyomrát, a szívét, vagy bármelyik testrészét, jobban regenerálódik, mint Arnold Schwarzenegger a Terminátorokban.

Innentől kezdve igazából nulla tétje van, hogy ki hogyan támadja meg, csak azon morfondírozhat kicsit már kuncorászva az egyszeri néző, hogy mikor esik le végre szerencsétlen idióta ellenfeleinek a húszfilléres, hogy tök feleslegesen próbálkoznak, a végeredmény úgyis az lesz, hogy ők fognak borzalmasabbnál borzalmasabb halállal meglakolni.

Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy pár sorral ecseteljem a Bill Skarsgårdét leszámítva rettenetes színészi játékot is, amely szinte mindenki másra jellemző. Kétségem sincs afelől például, hogy FKA Twigs popénekesnőnek biztosan sokkal jobb, mint amilyen színésznő ebben a flmben, különben már rég éhen halt volna. Épp olyan bénán adja elő szegény, amikor fél, mint amikor éppen nagyon szerelmes Eric-be, iszonyúan be van tépve, vagy rendkívül meghatott az események láttán. Danny Huston még gyengébben muzsikált, mint a démoni főgonosz: előbb hinném el róla, hogy a Microsoft, vagy az Apple ügyvezető főigazgatója, minthogy egy iszonyúan erős démoni erejű figura.

Az év legrosszabb filmje?

Jelenleg erre a kérdésre igennel kell válaszolnom, mert ez A holló még a sokat szidott Borderlands-nál is pocsékabb lett. Rettenetes történetvezetés, erőtlen, rosszul kidolgozott karakterek, jó véres, de csöppet sem izgalmas akciójelenetek, szegény, jobb filmre érdemes Bill Skarsgårdot leszámítva pocsék színészi alakítások jellemzik. Szóval azt mondanám, hogy ez nem egy Holló, hanem csak egy falusi Kiskakas a szemétdombon…

-Herpai Gergely “BadSector”-