FILMKRITIKA – A forgatókönyvtől a vászonig vezető út a filmek esetében gyakran tele van váratlan fordulatokkal és kihívásokkal. A kezdeti vázlatokat sokszor félresöprik, új írókat kérnek fel, a főszereplők lecserélődnek, és a rendezők is egymásnak adják a stafétát, mindannyian más-más elképzelésekkel. A hollywoodi produkciók zöme ezen az akadálypályán halad át, és csak a legszerencsésebbek jutnak el a mozivászonra, magukon viselve számtalan kreatív kézjegyet, amelyek többnyire rejtve maradnak a nézők előtt.

Ezzel együtt, ha végigtekintünk a Vigyél el a Holdra útján a forgatókönyvtől a képernyőig, az nem tűnik különösebben viharosnak. Az eredeti főszereplőt lecserélték egy másikra, és a televízió világában elismert rendező, Jason Bateman helyét Greg Berlanti vette át. Hogyan magyarázható akkor a film teljes hangulati zűrzavara, az a bizonyos billegés, amely már a marketingkampány során is érzékelhető volt, és a végső formában is megmaradt? És talán még ennél is furcsább, hogy ennek ellenére valahogyan mégis képes megnyerni magának a nézőket.

Szerelmes űrutazás vagy csak egy kis kozmikus kitérő?

A Vigyél el a Holdra a hatvanas évek végén, a NASA egyik legnagyobb kihívásokkal teli időszakában játszódik. Az űrprogram még mindig az Apollo 1 katasztrófája, a három űrhajós életét követelő tragikus tűzeset hatásaitól szenved. Ez a tragédia fontos szerepet játszik a történetben – meghatározza a konfliktust és a film tétjét –, ám a kérdéses döntés, hogy ezt a nyitó képsorok alatt, néhány vidám osztott képernyős jelenet után dramatizálják, már az első „tűkarcolást” okozza a nézőkben. (A következő döccenő egy tűzgolyós poén, amely néhány perccel később érkezik.)

A kilövési igazgató, Cole Davis (akit Channing Tatum alakít, többnyire összeszorított ajkakkal) egy idegileg kimerült ember, aki minden erejével azon dolgozik, hogy az Apollo 11 mielőbb elérje a Holdat, megelőzve a szovjeteket. A helyzetet tovább rontja a Kongresszus fenyegetése, miszerint megvonják a finanszírozást, valamint az amerikai közönség egyre csökkenő érdeklődése a NASA iránt. Ekkor lép színre Kelly Jones reklámzseni (Scarlett Johansson, aki egyben producer is), akit Woody Harrelson titokzatos, Nixon által küldött ügynöke bíz meg azzal, hogy jövedelmező reklámszerződéseket kössön, és újra felkeltse az emberek érdeklődését a szó szerinti holdraszállás iránt. Bár céljaik alapvetően egybeesnek, Cole és Kelly között feszültség alakul ki, mert – ahogyan az a romantikus vígjátékokban szokás – az összetűzések elkerülhetetlenek. 

Romantikus komédia vagy valami más?

De vajon ez valóban egy romantikus komédia? A trailerek mindenesetre ezt akarják elhitetni velünk, és feltételezhetően ezért változtatták meg az eredeti Project Artemis címet is a populárisabb Vigyél el a Holdra címre, hogy hangsúlyozzák a szerelmi vonalat. Romantikus komédiaként azonban a film inkább csak vállvonogatást vált ki; Rose Gilroy forgatókönyve mosolyt csal az arcokra, de nem többet, és a Johansson és Tatum között létrejövő kémia nemhogy rakétakilövést, de még egy tábortüzet sem indítana el. (Részvétem azoknak, akik a Cap és Fekete Özvegy párosításban reménykedtek, hiszen Chris Evans eredeti főszereplői távozása után elmaradt a potenciálisan jobb párosítás.)

Ha nem romantikus komédia, akkor mi? A Vigyél el a Holdra túl lazán kezeli a tényeket ahhoz, hogy a Hidden Figures-hez hasonló történelmi sikertörténet legyen, bár valószínűleg a NASA iránti szimpátiánkat erősíti. Nem elég széles ahhoz, hogy paródiaként működjön, annak ellenére, hogy időnként kacsintgat, mint a Down With Love (amely egyébként sokkal jobban kihasználta a címadó dalt). Nem veszi magát elég komolyan ahhoz, hogy presztízsfilmnek lehessen nevezni, még ha az Apple Original Films pénze remekül is szolgálja a korszak hangulatának megidézését. Elég okos ahhoz, hogy utaljon a mai aggodalmakra – különösen a tényekkel való rugalmas viszony veszélyeire –, de nem elég mély vagy éles ahhoz, hogy igazán ütős legyen.

Az igazság fájdalmas – de kinek?

Az igazság kérdése mindig kényes téma. Kelly, aki bármire képes, hogy eladjon valamit, olyan természetességgel hazudik, hogy komolyan felmerült bennem, vajon pszichopata-e, ami izgalmas fordulatot adhatott volna a karakterének. (Sajnos nem – amikor Kelly érzelmeket kezd táplálni, egyben lelkiismeretet is ébreszt magában, ami viszont elég unalmas – de Johansson mégis briliánsan formálja meg a szerepet.) A film egyértelműen az igazság oldalán áll, nem a hazugságén, ami különösen ironikus, tekintve, hogy hitelt ad egy régóta fennálló összeesküvés-elméletnek, miszerint a NASA megrendezte a holdraszállást. És (spoiler következik) még tovább bonyolítja a dolgot azzal, hogy a filmet úgy reklámozzák, mintha Kelly B-tervéről szólna, amelyben hamis holdraszállási felvételeket készítenének arra az esetre, ha az igazi kudarcot vallana (az úgynevezett Project Artemis). Az igazság az, hogy ez a szál csak egy órával a film kezdete után kerül elő. Elég vad, nem igaz?!

Vagy talán mégsem. Ahogy említettem, a Vigyél el a Holdra nem veszi magát túl komolyan, és végül én sem tettem.

-Herpai Gergely „BadSector”-