FILMKRITIKA – Ha egy igazán minőségi, kosztümös, rendkívül látványos és pazar, egyszerre érzelmektől burjánzó, de egyben tűpontos forgatókönyvvel megírt bosszúálló-mesére és elsőrangú színészi alakításokra szomjazol, itt a lehetőség, hogy újraélj egy klasszikus történetet, amelyet most modern köntösben láthatunk. A Monte Cristo grófja legújabb adaptációja a Cannes-i Filmfesztiválon hatalmas ovációval mutatkozott be, és nem véletlenül. Francia elegancia, epikus díszletek, és egy történet, ami generációkon átívelően ragadja magával a nézőket. A Pathé Films gondozásában készült alkotás visszahozza Dumas klasszikusát, de vajon meg tudja-e fogni a mai közönséget?

Egy klasszikus regény zseniális újragondolása találkozik a modern filmművészettel Monte Cristo grófja 2024-es adaptációjában, amely egyszerre hozza el Alexandre Dumas mesterművének romantikáját és tragédiáját, egy pazar francia kosztümös film formájában. A Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière rendezésében készült Monte Cristo grófja, mely a 77. Cannes-i Filmfesztiválon debütált, ahol a közönség 11 percen át állva tapsolt.

A Pathé Films égisze alatt született alkotás, amely korábban a A három testőr: D’Artagnan (2023) sikereit hozta el, folytatja a stúdió francia irodalmi klasszikusok adaptálásának hagyományát. A film hazai kasszasiker lett, nem csak a bevételek tekintetében, hanem kulturális eseményként is, hiszen hűen adaptálja az egyik legkedveltebb francia történetet.

Bosszúvágy á la Française

A film Edmond Dantès (Pierre Niney) tragikus történetét követi nyomon, akit hamisan árulással vádolnak meg, és bebörtönöznek a rettegett Château d’If erődben. Az évekig tartó szenvedések után Dantès megszökik, hogy aztán Monte Cristo grófjaként visszatérjen, és bosszút álljon azokon, akik tönkretették az életét.

A bosszú célpontjai közé tartozik egykori barátja, Fernand de Morcerf (Bastien Bouillon), a korrupt ügyész Gérard de Villefort (Laurent Lafitte) és az irigy Danglars (Patrick Mille), akik mindannyian részt vettek Dantès bukásában. A történet során felsejlik Dantès mély szerelme Mercedes (Anaïs Demoustier) iránt, aki mit sem sejt a férfi valódi sorsáról, és továbblépett életével.

Dantès jellemének lassú, ám annál fájdalmasabb alakulása központi motívuma a filmnek, hiszen az egykor reményteli, naiv fiatal férfi a börtönévek során fokozatosan elveszíti ártatlanságát és emberségét, miközben bosszúvágy és düh veszi át a helyét.

Elképesztően pazar látvány és profi rendezés

A film látványvilága lélegzetelállító. Nicolas Bolduc operatőri munkája különösen lenyűgöző, a Château d’If sötét, nyomasztó falai és a gazdagok napfényes birtokai közötti kontrasztot ábrázolva. A fény-árnyék játéka a titkok, csalások és bosszú motívumait erősíti. A kamera dinamikus mozgásával hangsúlyozzák a karakterek érzelmi vívódásait, különösen akkor, amikor Dantès a bosszú hálójában vergődik.

A kastély és a börtön kontrasztja nem csak vizuálisan erőteljes, hanem szimbolikusan is: a sötétség, amely a börtön falai között uralkodik, szinte szó szerint átveszi az irányítást Dantès lelkében. Delaporte és de La Patellière rendezése precíz, biztos kézzel vezetik a történetet a bonyolult cselekményen keresztül, egyensúlyozva az izgalmas akciójelenetek és az elmélyültebb pillanatok között.

A bosszú pusztító ereje és az elvakult megszállottság kérdései mélységekbe merülnek, bemutatva, hogy Dantès bosszúvágya végül nemcsak az ellenségeit, hanem őt magát is elpusztíthatja. A film dramaturgiájának egyik legnagyobb erénye, hogy a bosszú elkerülhetetlenségét, mint egy végzetes spirált ábrázolja, amely mindent és mindenkit magával ránt.

Tökéletes karakterív egy nagyszerű francia színésztől

A színészi alakítások kiemelkedőek, Pierre Niney lenyűgöző Edmond Dantèsként. Fantasztikus árnyaltsággal jeleníti meg a karakter átalakulását a naiv fiatalemberből a kegyetlen és bosszúszomjas figurává. A film hű marad Alexandre Dumas eredeti szövegéhez, miközben modern, könnyen befogadható narratívát kínál a mai közönség számára is. Niney játéka különösen akkor válik megrázóvá, amikor Dantès belső konfliktusát érzékelteti – vajon a bosszú valóban megnyugvást hozhat-e számára, vagy végül csak még mélyebb fájdalomba taszítja?

De Bastien Bouillon is remekül hozza a lelkiismeret nélküli Fernand de Morcerf figuráját, aki a hatalom és gazdagság bűvöletében képes elárulni egykori barátját. Laurent Lafitte korrupt ügyésze tökéletesen testesíti meg a hataloméhséget és a moralitás teljes hiányát, miközben Danglars (Patrick Mille) karaktere a pénzéhes intrikus archetípusa, aki mindent és mindenkit képes feláldozni saját érdekeiért. Az egész színészgárda dinamikus összjátéka segít abban, hogy a történet igazán élővé váljon, és az érzelmi mélységeket is képes legyen átadni.

Az egyik legjobb Dumas- és Monte Cristo grófja-adaptáció!

Összességében Monte Cristo grófja egy mestermű, ami méltán állítható Dumas munkái legjobb filmes adaptációi mellé. Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière forgatókönyve feszesen szövi össze a cselekmény minden fordulatát, biztosítva, hogy a néző egyetlen pillanatra se veszítse el a fonalat.

Ahol talán egy kis bicsaklás érzékelhető, az a Danglars-szál lezárása, amely kissé összecsapottabb, mint a regényben. A korábbi adaptációkhoz képest is elmarad annak katartikus lezárásától, de az alapművet nem ismerők számára talán ez nem lesz feltűnő. Mindenesetre a film egy zseniális művészi reflexió a bosszú természetére és annak lélekromboló következményeire.

A három testőr adaptáció után tehát ismét csak azt tudom írni tehát a magyar klasszikus kosztümös filmek készítőinek (illetve azok számára, akik egyáltalán akarnak még ebben az országban színvonalas kosztümös filmet készíteni és nemcsak a közpénzt lenyúlni vele, mint például Rákay Philip és társai):

„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!”

-Herpai Gergely „BadSector”-