RETRO FILMKRITIKA – Sam Peckinpah utolsó westernje, a Pat Garrett és Billy, a kölyök, nemcsak a Vad banda (1969) óta a rendező legkiemelkedőbb alkotása, hanem a revizionista irányzat lezárása is, melynek célja az amerikai nyugat romantikus mítoszának lerombolása volt. Ez a film az 1970-es évek egyik legmeghatározóbb westernje lett, ahol az elnyomás, az árulás és az idő múlása szorosan összefonódik. Kris Kristofferson vasárnap bekövetkezett halála alkalmából emlékezünk vissza erre a klasszikus westernre.

Sam Peckinpah utolsó westernje, a Pat Garrett és Billy, a kölyök egyben a rendező legimpozánsabb műve a Vad banda (1969) óta. A film Peckinpah „nyugat vége” trilógiájának harmadik és egyben utolsó része, amelyben az amerikai vadnyugat mitológiájának lebontására törekedett, és ezzel a műfaj revizióját is lezárta, amit a Guns in the Afternoon (1962) és a Vad banda (1969) című alkotásokkal kezdett meg.

Pat Garrett (James Coburn) seriffet a kormányzó és gazdag új-mexikói marhabárók bízzák meg, hogy levadássza régi barátját, a törvényen kívüli Billy, a kölyök (Kris Kristofferson). Pat öt napot ad Billynek, hogy eltűnjön, de ő nem hajlandó erre, ami lövöldözéshez és Billy bebörtönzéséhez vezet. Billy azonban megszökik a börtönből, és Pat utána ered, összegyűjtve egy csapatot, hogy üldözze őt a vidéken keresztül. Az üldözés során jelentős vérontás következik be, mielőtt végső összecsapásukra sor kerülne.

Barátságon és törvényen kívül

A film igazi ereje a főszereplők alapos, mélyreható karakterábrázolásában és azok kapcsolataiban rejlik, amelyek nemcsak a történetet gazdagítják, hanem teljesen megfordítják a megszokott macska-egér üldözéses sablont – egy gyakran használt klisét a westernekben, ahol a törvényen kívüli (Billy) és a seriff (Pat) közötti hajsza a központi elem. Pat ugyan Billy nyomában van, de nem láthatjuk őt kegyetlen vadászként. Hasonlóképpen, Billy sem menekül meg folyton, hogy újabb rejtekhelyekre bújjon, és túljárjon Pat eszén. Billy egy helyben marad, várva Patre, miközben Pat egyre csak húzza az elkerülhetetlen szembenézést. Kettőjük között egy visszafogott, mégis mély érzelmi kötelék húzódik meg, amely egy apa-fiú kapcsolatot idéz; valaha közel álltak egymáshoz, ám életútjuk különbözősége miatt mára riválisokká váltak.

Sam Peckinpah filmje a változás témáját boncolgatja, ahogyan Pat és Billy eltérő döntései az ellentétes oldalakra sodorják őket. Az új világrendben, ahol már nincs hely a törvényen kívüliek és fejvadászok számára, a korporatív világ pedig átvette az irányítást, Billy lázadó marad, és tovább küzd a gazdag földbirtokosok ellen. Ezzel szemben Pat konformista lesz, és eladja a lelkét, hogy beilleszkedjen a hatalmas politikusok és befolyásos emberek közé. Mindkét karakter döntése érthető és indokolt. Pat, aki egykor szintén törvényen kívüli volt, úgy dönt, hogy seriff lesz, és alkalmazkodik a változásokhoz, mert – ahogy ő maga is megfogalmazza – „öregszem, és szeretnék együtt öregedni az országgal”. Billy ezzel szemben továbbra is törvényenkívüli életet akar élni, és a saját ura maradni, mivel korábbi tapasztalatai azt mutatják, hogy nem akar másnak dolgozni. Egykor ő is a törvény szolgálatában állt, amikor John Chisum (Barry Sullivan), a könyörtelen marhabáró alkalmazásában volt, de összetűzésbe kerültek, miután Chisum nem fizette ki Billy elmaradt bérét.

„Knock, knock, knocing on Heaven’s Door”

A film melankolikus hangulatát Bob Dylan baljós filmzenéje támasztja alá, mely egy mély szomorúsággal átszőtt világot tár elénk, amelyet Sam Peckinpah és operatőre, John Coquillon aprólékosan megalkottak. Ebben a világban minden megváltozik, és az emberek küzdenek azzal, hogy elfogadják, alkalmazkodjanak, majd továbblépjenek. Egy jelenetben Pat találkozik egy idős seriffel, Colin Bakerrel (Slim Pickens), aki belefáradt a helyi életbe, és szeretne annyi pénzt keresni, hogy megépítse hajóját és elhagyja a vidéket. Pat Colin segítségét kéri Billy egykori bandatagjainak felkutatásához, hogy megtudja, hol bujkál Billy.
Az események során Pat és Colin tűzpárbajba keveredik a bandatagokkal, amelyben Colin halálos sebet kap. Ekkor a lenyűgöző naplemente fényében látjuk, amint Colin lassan a folyóhoz sétál. Leül a parton, ekkor csendül fel Bob Dylan „Knocking on Heaven’s Door” című dala, miközben Colin elmereng a táj szépségében, és békében távozik az élők sorából. Ez a jelenet tökéletesen összefoglalja a film lényegét – az érzelmi mélység és a szívfacsaró tragédia mesteri összhangját –, és a film egyik legemlékezetesebb pillanata. Dylan kifejezetten ehhez a jelenethez írt dala további mélységet és tragikumot ad a jelenetnek.

Westernhez képest visszafogott befejezés

Ellentétben a korszak westerneinek látványos, nagyszabású fináléival – ahol a tűzharcokban általában több ember is részt vesz – Sam Peckinpah itt egy feszült, visszafogott befejezést választott, ahol a két főszereplő egyszerűen egymásba botlik. Ez a befejezés egyszerre szívszorító és tökéletesen illeszkedik a film folyamatosan épülő feszültségéhez. James Coburn lenyűgöző alakítást nyújt Pat Garrett szerepében: egy megfáradt öregemberként, aki egész életében lázadt a törvény ellen, de végül elfogadja, hogy bár idegenkedik a változástól, a túlélés érdekében kénytelen beletörődni. Garrett hidegszívű ember, akit tele van önutálattal és megbánással azok miatt a tettei miatt, amelyeket el kellett követnie, és Coburn ezt hitelesen és árnyaltan közvetíti.

A Pat Garrett és Billy, a kölyök számos produkciós és utómunkálati problémába ütközött. A forgatáson Peckinpah alkoholizmusa és néhány szereplővel való konfliktusa nehezítette a munkát. Emellett a rendező összetűzésbe került az MGM Studios vezetésével is a film végső vágását illetően; első vágása 165 perces volt, de a stúdió végül a 106 perces verziót adta ki. 2024 júliusában a film megjelent a Criterion Collection gondozásában Blu-ray és 4K Ultra HD formátumban. Ez a kiadás tartalmazza a film új, „50. évfordulós” változatát, amelyet digitálisan újítottak fel 4K-ban, valamint a moziverzió 4K-s digitális felújítását és a preview vágás 2K-s digitális remasterét.

– Herpai Gergely „BadSector” –