SOROZATKRITIKA – Az Apple TV+ sorozata, az Utolsó befutók, meglepően nagy sikert aratott az idei Emmy-jelölések során, többek között a legjobb drámasorozat, a legjobb férfi főszereplő (Gary Oldman) és a legjobb férfi mellékszereplő (Jack Lowden) kategóriákban, emellett még hat másik jelölést is begyűjtött, köztük a legjobb forgatókönyv, rendezés és vágás kategóriákban.

A sorozat, amely kezdetben alig kapott figyelmet az első két évad alatt, mostanra elismerést nyert, mint az egyik legkiemelkedőbb tévéműsor. Ez a fordulat valószínűleg még több nézőt vonz majd a szeptemberben érkező negyedik évadhoz. A jó hír, hogy a színvonal cseppet sem esett vissza; sőt, a színészek még jobban belesimultak szerepeikbe, és a forgatókönyv is feszesebb, mélyebb lett, mint korábban.

Kikopott hősök, de nem vesztett harcosok

Ha új vagy az Utolsó befutók világában, a cím egy szójáték a brit helyszín, a Slough House kapcsán, ahol azok az MI5-ügynökök gyűlnek össze, akik kudarcot vallottak a feladataik során – vagy éppen rosszkor ingerelték magukra a nem megfelelő felettest. Ennek a „vesztesek klubjának” vezetője Jackson Lamb (Oldman), aki nyíltan megveti a helyét a kémhálózatban, de titokban kedveli lázadó ügynökeit, különösen River Cartwrightot (Lowden), aki egykor az ügynökség aranyifja volt, de ma már a Slough House legtehetségesebb embere. Egy olyan munkában, amely halálos veszélyekkel jár, a csapat tagjai folyamatosan cserélődnek, de a negyedik évad Louisa-val (Rosalind Eleazar), Ho-val (Christopher Chung), Shirley-vel (Aimee-Ffion Edwards) és Marcussal (Kadiff Kirwan) indul. Az új tagok között találjuk a titokzatos J.K. Coe-t (Tom Brooke) és az adminisztratív gondolkodású Moira-t (Joanna Scanlan).

Jackson szerethető vesztesekből álló csapata gyakran kerül szembe az MI5 látszólag magasabb rangú, de morálisan gyakran kompromittált ügynökeivel, akiket Diana Taverner (Kristin Scott Thomas) vezet. Élmény nézni, amikor Thomas és Oldman összecsapnak egy-egy jelenetben – mindketten elfogadták szerepüket a kémkedés világában, ám alig képesek mást tenni. Thomas különösen erőteljes ebben az évadban, amikor egy másik idióta vezetővel, Claude Whelan-nel csap össze, akit James Callis zseniálisan alakít. Whelan a tipikus példája annak az embernek, aki mások sikereit a sajátjaként tünteti fel, miközben a saját kudarcait másokra hárítja.

Loserek üldöznek losereket

Whelan egyértelműen alkalmatlan a helyzet kezelésére, amikor egy öngyilkos merénylő egy zsúfolt bevásárlóközpontba hajtva tömeggyilkosságot követ el. Emma Flyte ügynök (Ruth Bradley) nyomozása hamarosan összeköti a robbantást David Cartwrighttal (Jonathan Pryce), River nagyapjával, aki sajnos a demencia előrehaladtával küzd. Az első epizód sokkoló erőszakos eseménye után az évad Franciaországba vezet, ahol az Utolsó befutók egyik szereplője a Cartwright család és egy látszólag titkos bérgyilkos csapat múltbeli kapcsolatát próbálja felgöngyölíteni. A kiváló Hugo Weaving alakítja Frank Harkness-t, ennek a csoportnak a vezetőjét, és az ő kapcsolata a Cartwrightokkal olyan fordulat, amelyre a nézők nem számítanak, de tökéletesen illik az évad és a sorozat központi témáihoz.

Az Utolsó befutók olyan emberek története, akiket az MI5 azért írt le, mert erkölcsi iránytűjük és személyes kapcsolataik miatt alkalmatlannak ítélte őket. Azonban a kémkedés világában a szív is fontos tényező, és minden évad arról szól, hogy ami gyengeségnek tűnik, valójában erősség. River és Jackson közötti kapcsolat a negyedik évadban olyan kihívásokkal találkozik, amelyek kiszámíthatatlanok, de narratív szempontból rendkívül kifizetődőek. Az is segít, hogy az írók ügyesen egy lépéssel mindig a nézők előtt járnak, ami az egyik leggyorsabban nézhető sorozattá teszi az Utolsó befutókat. Míg sok más műsor középtájon leül, ez a sorozat kihasználja hat epizódos formátumát, minden részben elegendő fordulatot és karakterfejlődést biztosítva.

Nem lehet nem szeretni őket

Természetesen nem meglepő, hogy Weaving tökéletesen illeszkedik ebbe a világba, de az igazi sztárok továbbra is az állandó szereplők. Thomas minden egyes évaddal fokozatosan növeli Taverner kiábrándultságát a világ iránt, lenyűgöző ellenpólust teremtve Oldman Lamb-jéhez, akik mindketten belefáradtak az őket körülvevő inkompetenciába, de tudják, hogy nélküle csak még rosszabb lenne. Egy ilyen műsor annál jobban működik, minél inkább a színészek és az írók mélyebbre merülnek a karakterek világába, és most, hogy 24 epizód után vagyunk, szinte elképzelhetetlen lenne másokat látni ezekben a szerepekben.

Ha van gyenge pontja a Spook Street című regény adaptációjának – minden évad Mick Herron egy-egy újabb könyvén alapul, a készülő ötödik pedig a London Rules alapján készül –, az talán az, hogy túl gyorsan lepereg. A negyedik évad tele van eseményekkel és karakterfejlődéssel, olyannyira, hogy néha nehéz követni a történéseket, de ez részben tudatos. Az évad nemcsak David Cartwright zavarodott emlékezetét tükrözi, hanem azt az érzést is, hogy a hatalmi struktúrák ebben a világban eltemetett titkokra épülnek, amelyek bármikor felszínre törhetnek. Ritkán volt ennyire szórakoztató nézni, ahogy ezek a titkok felszínre kerülnek.

-Herpai Gergely „BadSector”-