TESZT – A Persona 5 alkotóitól egy vadonatúj franchise érkezik, amely hasonló stílusú prezentációt és harcrendszert ötvöz egy egészen más fantasy világgal. A játék egyedi módon keveri a steampunk elemeket egy középkori világba, miközben olyan mélységgel tárja elénk a történetet és a világot, amit ritkán látunk a japán szerepjátékok műfajában. Az Atlus új IP-je minden tekintetben újszerű, bár a Persona sorozat rajongóinak ismerős elemeket rejt. Bár az első néhány óra kissé nyögvenyelősen indul, ahogy jobban elmerülünk a történetben és a harcrendszerben, a játék egyre inkább magával ragadja a játékost.

Egészen a Persona 3 2006-os megjelenéséig a nyugati játékosok nagy része nem is hallott az Atlusról vagy a Persona anyasorozatáról, a Shin Megami Tensei-ről. Könnyen elképzelhető volt, hogy mindkettő csak Japánban arat majd sikert – elvégre a Persona sorozat 1996-ban indult –, de itt vagyunk 2024-ben, és a Persona 5 mára a videojátékok történetének egyik legnépszerűbb japán szerepjátéka lett.

A Persona 6 bejelentése valószínűleg már nincs messze, de a nemrég megjelent Persona 3 Reload remake után az Atlus legújabb játéka egy teljesen új IP, amelynek nincs kapcsolata a Persona világával. Pontosabban… egy új IP-ről beszélünk, amely egy olyan fantasy világban játszódik, amit rasszizmus és egy meglehetősen furcsa választási rendszer szaggat ketté.

Mindezek ellenére a játékmenet és a prezentáció továbbra is nagyon hasonlít a Persona játékokhoz, ami egyszerre jelent előnyt és néha zavaró is lehet. Ám a Studio Zero korábbi munkájával való hasonlóságok ellenére ez az egyik legélvezetesebben furcsa szerepjáték, amivel régóta játszottunk.

Mi a története a Metaphor: ReFantazio-nak?

Bár a Metaphor egy középkori fantasy világban játszódik, itt aztán nem találkozunk a szokásos Tolkien-féle tündékkel vagy törpökkel. Ehelyett egy steampunk világba csöppenünk, ahol a főváros szinte viktoriánus stílusban pompázik, mintha csak egy másik dimenzió Londonja lenne. Elfelejthetjük a tipikus fantasy kliséket: itt minden faj humanoid, és csak apró fizikai különbségek, például szarvak vagy hegyes fülek különböztetik meg őket egymástól. A látszólag csekély különbségek ellenére a rasszizmus itt is teljes gőzzel tombol, és a legnagyobb szakadék a három uralkodó faj és az úgynevezett „alantasabbak” között húzódik.

A főszereplő (akit te nevezel el, de ellentétben a Persona sorozattal, itt nem néma) egy olyan ritka faj tagja, amelyet vallási okok miatt üldöznek – nem pedig külső megjelenésük miatt –, és annyira kevesen vannak, hogy a legtöbb ember azt hiszi, már kihaltak. Barátod egy Gallica nevű tündér, akiről szintén azt mondják, hogy ritka lény, de érdekes módon senkit nem igazán érdekel a jelenléte.

Ketten azon vagytok, hogy leszámoljatok egy nemessel, aki egy átok révén kómába taszította a birodalom hercegét, majd a történet kezdetén meg is öli a királyt. A sztori már itt is vad, de aztán hirtelen jön a csavar: a halott király váratlanul a levegőbe emeli a kastélyát, és bejelent egy választást, amely eldönti, ki lesz az utódja. A jelöltek? Egy szándékosan unalmas jelölt, aki a folytonosságot képviseli; a király nyilvánvalóan gonosz gyilkosa; és… te magad.

Ez a felállás egyszerre különös és zavarba ejtő. Az első öt óra nem igazán ragad magával, főleg a túltolt, szájbarágós társadalmi kommentárok miatt, amelyek néha már fárasztóak. Ami viszont életben tartja az érdeklődést, az a harcrendszer és a főellenségek, akik „emberek” ugyan, de a dizájnjuk elképesztően groteszk, mintha egyenesen Hieronymus Bosch legbizarrabb festményeiről léptek volna elő.

Mennyire hasonlít a Metaphor: ReFantazio a Persona-hoz?

Már az elejétől kezdve nyilvánvaló, hogy a Metaphor nem teljesen idegen a valóságunktól – de persze egy idealizált verzióról van szó. A főszereplő egy különleges fantasy könyvet cipel magával, amely egy olyan világról mesél, ahol felhőkarcolók tornyosulnak, és se mágia, se háború nem létezik. Elég vad ötlet, igaz? Álmaidban találkozol a könyv írójával, aki egyfajta útmutatóként jelenik meg – pont, mint Igor a Persona játékokban –, és ő az, aki feltárja előtted a hatalmaid titkait, valamint új képességeket vezet be.

A leglényegesebbek ezek közül az Archetípusok, amelyek megszólalásig hasonlítanak a Persona sorozat „személyiségeire”. Csata közben átváltozol ezekbe az archetípusokba, hogy varázsolni tudj. De itt jön a csavar: a Metaphor-ban ezek csak kasztok, és bár minden karakterhez tartozik egy adott archetípus, mások számára is feloldhatók. Ez persze nem megy ingyen, komoly mennyiségű varázslatos játékon belüli valutára lesz szükséged hozzá. És ne feledd: minden karakter az első szintről indul, ha új archetípust választ, így némi specializáció elkerülhetetlen, főleg, ahogy a szintek előrehaladtával új kasztok nyílnak meg.

A körökre osztott harcrendszer is ismerős lehet a Persona rajongóknak, de itt még gyorsabb és annyira dinamikus, hogy szinte egy akciójáték érzését kelti. Azokat az ellenségeket, akik egyértelműen a súlycsoportod alatt vannak, valós időben, a terepen is lecsaphatod, nem kell pazarolnod az időd körökre osztott harcra. A keményebb ellenfelek viszont igazi taktikát követelnek. Amíg az első főnökig eljutsz, minden könnyedén megy, de az első boss komoly próbatétel lesz, és darabokra szed, ha csak összevissza gombokat nyomkodsz a körökre osztott harc közben.

Taktika vagy halál: ne hagyd, hogy a bossok kifogjanak rajtad!

Gondold át a taktikádat, tanuld meg az ellenség támadásait és gyengeségeit, mozgasd a karaktereket az első és hátsó sorok között, és ami elsőre lehetetlen kihívásnak tűnt, az hamarosan gyerekjáték lesz. A többi karakterrel végrehajtható erős kombinált támadásokkal együtt a harcrendszer igazán ütős, és bár a Persona 5 már a végletekig feszítette a körökre osztott harc mechanikáját, most már nem gondoljuk, hogy a következő játéknak teljesen más irányba kellene mennie.

A Metaphor felépítése szintén hasonló a Persona-hoz. Bár itt nincs iskolai év, ami meghatározná a tennivalókat, a választás szigorú időrendje limitálja az elvégezhető tevékenységeket. Minden nap és éjszaka korlátozott idő áll rendelkezésedre, hogy haladj a történeti küldetésekkel, mellékküldetéseket hajts végre, és szocializálódj a szövetségeseiddel. Ez utóbbiak fontosak, mert javítják a kapcsolataidat és bónuszokat biztosítanak a harcok során – lényegében ugyanolyan társadalmi kapcsolatokat ápolhatsz, mint a Persona-ban, csak itt kimarad a romantikus vonal.

A mellékküldetések nemcsak anyagi jutalmakat kínálnak, hanem növelik az öt „királyi erényed” egyikét vagy többjét is, amelyek Bátorság, Bölcsesség, Tolerancia, Ékesszólás és Képzelet néven futnak. Ezek létfontosságúak mindenhez: a választás megnyeréséhez, a boltossal való alkudozáshoz, és alapvetően az egész előrehaladásod kulcsát jelentik. Ha a mellékküldetések elhanyagolása mellett döntesz, kemény falakba fogsz ütközni.

Látványban a játék menüi és felhasználói felülete ugyanolyan pofás és stílusos, mint amit a Persona sorozattól megszokhattunk, még akkor is, ha a modern dizájnok kissé kilógnak a Metaphor ál-medievalista világából. Ami viszont csalódást okoz, az a grafika: semmi előrelépés a Persona 5 (vagy a Persona 3 Reload) óta, és rögtön érezni, hogy ez még egy PlayStation 4 keresztgenerációs játék.

Nem is beszélve arról, hogy nem egy csúcsminőségű PlayStation 4 játékról van szó, sok alacsony poligonú karakterrel, hosszú töltési időkkel és egyéb apróságokkal, amik azt sugallják, hogy a játék jobban járt volna, ha nagyobb költségvetést kap. Új IP lévén ez érthető, de az, hogy csak a fontos történeti párbeszédek szinkronizáltak, míg minden más csak feliratozott szöveg, ami elég nagy kár.

Érdemes játszani a Metaphor: ReFantazio-val?

Papíron a Metaphor: ReFantazio talán ambíciótlan próbálkozásnak és visszalépésnek tűnhet, de amikor ténylegesen játszani kezdesz, a valóság egészen más képet fest. Sok modern japán szerepjátéknak kellett feladnia saját hagyományait, hogy szélesebb közönséghez szóljon, de a Metaphor sikeresen megőrzi a klasszikus gyökereket, miközben továbbfejleszti a műfajt.

A Metaphor talán nem indít különösebben erős hangvétellel, de az a ritka játék, amely annál jobban kibontakozik, minél többet játszol vele, mind a játékmenet, mind a történet terén. Az eleinte kissé ügyetlen, túltolt társadalmi kommentárok egyre árnyaltabbá válnak, és bár a játék bölcsen elkerüli az amerikai választásokhoz való közvetlen párhuzamok húzását, a szélesebb társadalmi üzenetei meglepően erősre sikeredtek.

Attól tartottunk, hogy mint sok nyugati cím, a játék túl gyáva lesz ahhoz, hogy valós társadalmi kommentárokat fogalmazzon meg, de a neve végül nem olyan légből kapott, mint amilyennek először tűnik. A végére a játék váratlanul felemelő és elgondolkodtató lesz, ahogy azt sugallja, hogy a fantázia és az álmodozás milyen hatással lehet a világunkra, még ha nem is tökéletes. Mert igenis vezethet pozitív változáshoz.

És ha mindez nem lenne elég, harcolhatsz egy óriási, emberi arccal rendelkező kacsával, miközben egy brutális mecha-lovaggá változol, amely még egy Dark Souls főnököt is rémálmokkal töltene el. A Persona-val való sok hasonlóság elsőre talán csalódásként érhet, de ha ez az ára annak, hogy a rajongók esélyt adjanak a játéknak, akkor legyen. Az eredmény viszont kétségtelen: a Metaphor egy dologban mindenképpen felér a Persona-hoz: ez a modern JRPG-k egyik legjobbja.

-Herpai Gergely „BadSector-

Kiadó: Sega
Fejlesztő: Atlus
Stílus: JRPG
Megjelenés: 2024. október 11.