FILMKRITIKA – A Sony továbbra is botladozik az univerzumépítés útvesztőjében, amit a Venom: Az utolsó menet sem igyekszik leplezni. Ez a befejező rész tele van akcióval, humorral és kellő mennyiségű abszurditással, miközben Tom Hardy és szimbióta társa, Venom, visszatérnek egy utolsó körre. A kihívás? Ugyanaz, mint mindig: a túltolt poénok és a bizarr összecsapások, amiket a rajongók már jól ismernek és szeretnek.

A Sony eddigi próbálkozásai, hogy egy összefüggő élőszereplős univerzumot építsen, finoman szólva sem nevezhetők sikeresnek – elég csak a Madame Web, vagy a Morbius vagy csúfos kudarcaira gondolni. Az első két Venom film sem hozott áttörést a filmművészetben, de Tom Hardy lenyűgöző játéka és Eddie Brock furcsán szerethető kapcsolata Venommal mégis elvitték a hátán a sorozatot. Ez a furcsa dinamika, amely a Marvel-képregények zűrzavaros világában játszódik, a nézők körében is betalált, így valószínűleg sokan sajnálják majd, hogy Az utolsó menet lezárja ezt a kaotikus történetet. Néhány külföldi kritikus szerint ez a trilógia legerősebb darabja, bár ezt leginkább a saját mércéjén kell érteni. És bizony, ezzel hajlamosak vagyunk egyetérteni.

Hőseink harmadik sebességre kapcsoltak

A Venom: Az utolsó menet nem sokat tököl, egyenesen beleveti magát az akcióba, amit már az előzetesekben is láthattunk: egy lepusztult, idegen világon járunk, ahol egy sötét, ősz hajú gonosztevő tűnik fel a semmiből. Ez az alak nem más, mint a fényt utáló Knull, aki egy titokzatos kódexet keres, amit valaki a Földön rejtett el. Ez a kis könyvecske Knull számára a szabadság kulcsa, ezért szörnyetegeket – hüllőszerű, gigantikus bestiákat – küld, hogy elhozzák neki. Természetesen a kódex végül Eddie Brockhoz kerül, bár ő erről mit sem sejt. Ráadásul Brockot gyilkossággal vádolják meg, így kénytelen futni, mint egy modern Harrison Ford. Eközben az 51-es körzet tudósai felfedezik Knull jelenlétét, és gyorsan rájönnek, hogy itt valami komolyabb fenyegetés közeleg, amihez szükségük lesz egy jókora szövetségesre.

Annak ellenére, hogy a film címe és a készítők nyilatkozatai egy komolyabb, drámaibb vonalat ígértek, Az utolsó menet továbbra is a komédiára épít. Tom Hardy és Kelly Marcel – aki most először próbálta ki a rendezői széket is – nagyobb, grandiózusabb sztorit akartak építeni, mint az eddigi részek. De úgy tűnik, nem tudtak teljesen szabadulni a Venom-filmek sablonjaitól. Kicsit olyan a helyzet, mint a Marvel A Hangya és a Darázs: Kvantumánia esetében, ahol a hősies eposz és a komikus pillanatok folyamatosan rivalizálnak egymással.

Vicces búcsú…

Ahogy a cím is sugallja, inkább egy jókedvű bohóckodásra számítottunk Eddie és Venom között, mint valami komoly táncparkett-viadalra. Kelly Marcel korábban elmondta, hogy Knull csak egy kis ízelítőt kap ebben a filmben, mert nem akarták egyetlen történetben teljesen kifacsarni egy ilyen fontos gonoszt – talán egy kis burkolt fricskát küldtek ezzel a Kvantumánia készítőinek, akik sietve zárták le Kang sztoriját. Végül Knull annyi szerepet kapott, mint amit az előzetesek alapján várhattunk, és Marcelék sem nagyon törték össze magukat azon, hogy valódi fenyegetést faragjanak belőle.

Knull néhány túltolt, modoros egysorosával próbál félelmetesnek tűnni, de ezek inkább a gyerekes fenyegetőzések szintjén maradnak, amiket hallva inkább arra gondoltunk: „miért nem maradt csendben?” Knull figurája inkább egy karikatúra, ami jól passzol a Venom-filmek bohókás hangulatához, de szerencsére itt csak mellékszereplő. Van még egy kis remény, hogy ha később nagyobb szerepet kap, talán kinövi ezeket a gyermekbetegségeket, és tényleg félelmetessé válik. Egyébként Az utolsó menet azt is sugallja, hogy a szimbióták mitológiája még sok érdekességet rejthet, ha a Sony valóban komolyan gondolja, hogy ezen az úton megy tovább.

…de túl sok a hiba

Tom Hardy még mindig a show fénypontja, hiszen Eddie Brock és Venom kaotikus párosa továbbra is igazi szórakozást nyújt. Hardy már csak a mozgásával is viccet csinál magából, és az állandó veszekedése Venommal garantáltan mosolyt csal az arcunkra. Bár Az utolsó menet humora nem sokban tér el az előző részek fáradt poénjaitól, még mindig képes néhány valóban ütős pillanatra. Az akciójelenetek pedig szintén hozzák a formát: a repülős jelenet és a látványos átalakulások, mint Venom lóvá változása, különösen emlékezetesek – persze, ahogy már az előzetesekben is láttuk. A xenophage-ok sem maradnak le, brutális mészárlásokat rendeznek, és egy különösen groteszk pillanatban Venom megmutatja, hogy nem sok erkölcsi aggálya van, ha gyilkolásról és táplálkozásról van szó.

A film végéhez közeledve Az utolsó menet tényleg felturbózza magát egy látványos végső összecsapással. A cselekmény tele van logikai bukfencekkel, úgyhogy nem érdemes túl sokat agyalni rajta, de ha a fináléra fókuszálunk, akkor mind látványban, mind érzelmekben van mit díjazni. Merjük állítani, hogy a nagy leszámolás nemcsak a Venom-trilógiához képest ütős, hanem néhány jobb szuperhősfilmhez is felér – kicsit fáj is ezt kimondani!

A legjobb, de még mindig csak szódával elmegy

Nehezen lehetne azt állítani, hogy Az utolsó menet jó film lett volna. Bár jobb, mint az előző két rész, de vajon ez elegendő-e? Kelly Marcel rendezői debütálása ugyan tisztességes próbálkozás, ám a történet ritmusa néhol komolyan botladozik. Vannak pillanatok, amikor a cselekmény teljesen megakad, például egy érthetetlen és kínosan kínos táncjelenetnél, ami inkább nevetésre ösztönöz, mintsem szórakoztat. Rhys Ifans földönkívüli-vadász apukájának történetszála és családi drámája sem segít, hiszen ezek a mellékszálak inkább lassítják az eseményeket. Valójában az egész családi vonal inkább arra van kitalálva, hogy valamiféle érzelmi hátteret biztosítson antihőseinknek, de a jeleneteik sokszor szükségtelenül hosszúra nyúlnak.

Több más jelenetnél is éreztük, hogy a készítők nem igazán tudták, mikor kellene meghúzni a vészféket. Marcel és Hardy, mint forgatókönyvírók, mintha lazán kezelték volna a történet logikáját. Néha úgy tűnik, hogy egy-egy esemény csak azért történik, mert úgy döntöttek, hogy „na, most jöhet valami akciódús!” Ezen jelenetek gyakran erőltetettnek tűnnek, mintha csak Venom szimbióta testéből rántották volna elő őket hirtelen ötlettől vezérelve.

A mellékszereplők szintén háttérbe szorulnak. Juno Temple karakterét egy látszólag érdekes, de végül teljesen kihasználatlan háttértörténettel ruházták fel. A film elején felvillantott tragédiája gyorsan eltűnik a süllyesztőben, mintha a készítők elfelejtették volna, hogy egyáltalán létezik. Chiwetel Ejiofor katonai parancsnoka sem kapott több figyelmet; az ő karakterfejlődése inkább tűnik egy felületes vázlatnak, mintsem valódi, mélyen átélt személyes ívnek. Az egész annyira sekélyes, hogy szinte észrevétlenül elúszik a cselekmény zajos forgatagában. Persze, tegyük hozzá, hogy mit is várhattunk? Végül is, ez egy Venom-film, amely sosem a karakterábrázolásról volt híres.

–Herpai Gergely „BadSector”–