FILMKRITIKA – 2000-ben Ridley Scott megajándékozott minket a Gladiátor című pörgős, kardozós-szandálos eposszal, amely az év második legnagyobb kasszasikerévé vált, és elhozta az Oscar-díjat a legjobb filmért és a legjobb színészért. A legjobb színész díját Russell Crowe vehette át Maximus szerepéért – egy római hadvezérért, akit felesége és fia meggyilkolása után a bosszúvágy taszít a rabszolgaság kegyetlen világába.

Ha egy film ekkora siker, a stúdióvezetők dollárjeleket kezdenek látni mindenfelé, és rögtön folytatásokról álmodnak. Volt azonban egy kis gond: a Gladiátor úgy ért véget, hogy Maximus meghalt, miután leszámolt a gonosz Commodus császárral (Joaquin Phoenix zseniális alakításában). Ez sem állította meg a stúdiókat; évtizedeken át próbálkoztak, hogy meggyőzzék Scottot egy új folytatásról. Egy ponton még a goth rocker és alkalmi forgatókönyvíró Nick Cave-et is felkérték a forgatókönyv megírására, aki egy vad, természetfeletti történetet dobott össze, amelyben Maximus visszatér a halálból és végül a jelenben köt ki. Az ötlet izgalmasnak hangzik, de túlzottan elvont volt ahhoz, hogy valóság legyen belőle.

Most, 24 évvel az eredeti Gladiátor után, Scott megalkotta a Gladiátor II-t, amely eleinte szinte pont úgy indul, mint az első film… amíg egy váratlan fordulattal teljesen új vizekre nem evez. Nem szeretném lelőni a poént, de Scott és a forgatókönyvíró David Scarpa (akinek a nevéhez fűződik többek között az A világ összes pénze és a Napoleon című Scott-film forgatókönyve is) igazi csavarral játszik a nézőkkel. Ismerős elemekkel indítanak, aztán váratlanul beintenek, és azt mondják: „Rendben, most, hogy kényelmesen hátradőltél, készülj valami teljesen másra.”

Ez a trükk azonban nem teljesen problémamentes, mert míg a film túlságosan ismerős első felvonása önmagában szórakoztató, a harmadik felvonás meglepetése sokkal érdekesebb. Így az ember azt kívánja, bárcsak az egész film e köré az izgalmas új irány köré épült volna. Scott és Scarpa akár el is hagyhatta volna az első két felvonást, és a harmadikra helyezhette volna a fókuszt. Ennek ellenére a Gladiátor II egy stabil, masszív, élvezetes blockbuster, amely újra bizonyítja, hogy Ridley Scott még 86 évesen is az egyik legnagyobb mester, aki tudja, hogyan kell a nézőket szórakoztatni.

Denzel Washington a Gladiátor II igazi fénypontja

A Gladiátor II 16 évvel az első rész eseményei után játszódik, és szinte vallásos hűséggel követi annak jól bevált formuláját: egy férfit megfosztanak attól, akit szeret, rabszolgaságba taszítják, bosszút esküszik Róma ellen, és gladiátorrá válik. Ez a férfi most Lucius, aki gyerekként már feltűnt az első filmben Spencer Treat Clark alakításában. Most Paul Mescal játssza, aki bár meggyőző a szerepben, őszintén szólva karaktere nem a legizgalmasabb így 2024-ben. Lucius valódi kiléte a film legelső szakaszában még titokként jelenik meg, de mivel a marketinganyagok és előzetesek már felfedték, ez már messze nem spoiler. Lucius nemesi vérből származik, ám gyerekkorában anyja, Lucilla (a visszatérő Connie Nielsen) távol tartotta őt a veszélyektől. Lucius új életet kezdett, sőt meg is házasodott, ám a film lélegzetelállító nyitó csatajelenetében szemtanúja lesz, ahogy feleségét a római Acacius tábornok (Pedro Pascal) parancsára meggyilkolják. Lucius bosszút forral Acacius ellen.

Csakhogy Acacius nem az a kegyetlen főgonosz, akinek Lucius képzeli. A tábornok már belefáradt Róma véres háborúiba, és mélyen megveti a társcsászárokat, Getát (Joseph Quinn) és Caracallát (Fred Hechinger), akik Rómát uralják és szép lassan romba döntik a birodalmat. Acacius egy jobb világot álmodik meg Róma és népe számára. Lucius eközben kénytelen gladiátorként harcolni, miután megvásárolja őt Macrinus (Denzel Washington), egy igazi gladiátorbáró. Washington alakítása egyszerűen zseniális: ő az igazi showman, és a film kétségtelenül belassul, amikor nincs a képernyőn. Paul Mescal általában véve tehetséges színész, de Lucius karaktere valahogy a legkevésbé érdekes ebben az egész történetben. Mondjuk az sem segít, hogy egy-két drámai jelenetben, ahol nagy érzelmeket kellene ábrázolnia, Mescal valahogy túl szenvtelen marad.

Ami Washington Macrinus-át illeti, ő csupán eleinte egy mellékszereplőnek tűnik, valami afféle segítő mentorfigurának, akit az első filmben a néhai Oliver Reed alakított. De Macrinus nagyobb terveket forgat a fejében. Folyamatosan intrikál és mesterkedik, s apránként feltárja valódi szándékait. Nem árulnék el spoilereket, de ez az a rész, ami igazán felvillanyozza a Gladiátor II-t. Bocsánat, Lucius, de inkább több Macrinust szeretnék látni! Washington nem viszi túlzásba, mégis minden jelenetben uralkodik, ahol csak felbukkan, sunyi mosolya és huncut tekintete pedig azonnal magával ragadja a közönséget. Egyszerűen lenyűgöző őt a vásznon látni.

A Gladiátor II tele van grandiózus akciójelenetekkel

A Gladiátor II tele van fordulatokkal (néha talán túl is csordul velük), de az igazi vonzereje mégis a brutális, hatalmas gladiátorcsatákban rejlik. Bár az akció itt talán nem olyan vérpezsdítő, mint az első részben, Scott minden egyes jelenetnél igyekszik egyre nagyobbat és őrültebbet alkotni.

Egy kicsit akkor esik át a ló túlsó oldalára (ez nem spoiler, hiszen láthattuk a trailerekben), amikor a Colosseumot megtölti tengervízzel, majd egy tengeri csata látványosságát szimulálva, Scott még cápákat is az arénába rak, mely állatok a vízbe eső, sebzett gladiátorokat és római katonákat szétmarcangolják. A többi furcsa állatot még elnézzük, és történelmileg a Colosseum elárasztása is stimmel, de ez a cápás dolog már tényleg épületes marhaságnak tűnik – komolyan, már arra vártam, hogy mikor csendül fel John Williams jól ismert zenéje A cápából egy-egy támadásnál…

Vannak egyébként két még „érdekes” állatok: az egyik jelenetben például olyan vérengző majmok támadnak a gladiátorokra, amelyekről nem vagyok biztos, hogy a természetben is léteznek, máshol pedig egy „gonosz” gladiátor egy orrszarvút „lovagol” meg és az egész jelenetnek (meg sokszor a többi arénásnak is) olyan hangulata van, mintha egy videójátékot néznék.

Természetesen a történelmi hitelesség itt nem Scott fő célja. Bizonyos karakterek valóban léteztek (például a társcsászárok), de Scott többször is hangsúlyozta, hogy nem ragaszkodik a történelmi pontossághoz. És miért is tenné? Scott szórakoztató filmeket gyárt, nem történelemórákat. Az első Gladiátor ugyan Oscar-díjakat nyert, de alapvetően sosem volt igazán „művészfilm”; inkább egy brutális akciófilm volt, amely széles közönséget ragadott magával. Vajon a Gladiátor II is elér az Oscarig? Nem az én asztalom a díjosztás, de Washington alakítása könnyen besöpörheti neki a legjobb mellékszereplő díját.

Mescal és Washington mellett a szereplőgárda tisztességesen helyt áll. Pascalnak talán kisebb a szerepe, mint amire a rajongók számítanának, de van egyfajta kiábrándult méltósága a karakterének. Nielsen hű marad a folyamatosan könnyező Lucilla szerepéhez. Quinn és Hechinger pedig kifejezetten szórakoztatóak a rémisztő császárok szerepében (Hechinger karaktere még egy apró majmot is kap, hogy még inkább fokozza az őrületet). Alexander Karim is megérdemli az elismerést, aki Mescal gladiátorként szerzett sérüléseit látja el – és marad emlékezetes mellékszereplőként.

A Gladiátor II hozza, amit kell

A színészi alakítások mellett a Gladiátor II többi eleme is meggyőző: a díszlet lenyűgöző, John Mathieson operatőri munkája elegánsan használja a természetes fényeket, a vizuális effektek hitelesek, és Harry Gregson-Williams zenéje méltó tisztelgés Hans Zimmer eredeti dallamai előtt. Mégis, az az érzésem, hogy ez a folytatás túlságosan is az eredeti film örökségére épít. Talán igazságtalan egy filmet az alapján megítélni, hogy mivé válhatott volna, de a Gladiátor II igazán akkor lehetett volna emlékezetes, ha inkább a történet harmadik felvonásának újdonságaira épít.

Mindenesetre a Gladiátor II hozza, amit kell. Nem találja fel a spanyolviaszt, de nem is ez volt a cél. Scott itt nem mesterművet akart alkotni, hanem egy látványos és szórakoztató akciófilmet. A harmadik felvonás bonyodalmai ellenére a Gladiátor II végül egyszerű és letisztult, és talán éppen ez adja a legnagyobb erejét. Scott kiszakít minket a hétköznapokból, és egy látványos hollywoodi blockbuster folytatásba repít minket, extra élvezetként pedig Denzel Washington fantasztikus alakításával is megajándékoz. Ridley Scott a kilencvenes éveihez közelít, de ahogy a római császárok is ismerték a „kenyér és cirkusz” titkát, ő is tudja, hogyan szórakoztassa a közönséget egy jó adag látványos és véres kikapcsolódással.

-Herpai Gergely „BadSector”-