FILMKRITIKA – Furcsa, egyben hipnotikus vállalkozás a Nosferatu remake-elése, amit csak némileg árnyal az a tény, hogy nem először történik ilyesmi. F. W. Murnau 1922-es némafilmje, A borzalom szimfóniája alcímmel, annak idején Bram Stoker Drakula című regényét dolgozta fel, engedély nélkül, megelőzve az 1931-es, szerzői jogokkal védett változatot (és a hűség terén sem marad el a korai Universal Horror klasszikusától). 1979-ben aztán Werner Herzog is elkészítette a maga verzióját Nosferatu: Az éjszaka fantomja címmel: egy árnyaltabb tónusú, kísértetiesen csendes film, amit mesterien itat át a fojtogató nyugtalanság, hogy mindez akár a mi valóságunkban is megtörténhetne.

Ez a fajta baljós végzetszerűség hatja át Robert Eggers 2024-es Nosferatu-ját is – akinek eddigi, időben legközelebb játszódó filmje, A világítótorony, nagyjából a Stoker-regény születésének idejében játszódik. Eggers Nosferatuja ugyanúgy visszautal a forrásműre, mint a korábbi film az inspirációjára: a 19. században járunk, Thomas Hutter (Nicholas Hoult) a festői Kárpátok ködös csúcsai közé, Orlok gróf (Bill Skarsgård) távoli kastélyához utazik, hogy ingatlanügyletet bonyolítson le. Orlokot rabul ejti Thomas feleségének, Ellennek (Lily-Rose Depp) fényképe, és midőn új birtokára költözik, vérszomjas pestist hoz magával, majd megszállottan, ördögi elhivatottsággal kezd el Ellen után nyomozni. Ezt a fajta vonzalmat szerelemnek vagy akár testi vágynak nevezni nem igazán fedi a gróf totemisztikus alakját. Ez az Orlok nem a Max Schreck-féle ocsmány, patkányszerű kreatúra, de nem is a köpenyes, elegáns Lugosi Béla, illetve Klaus Kinski 79-es alakítására sem igazán emlékeztet. Ez az Orlok nem a Max Schreck-féle ocsmány, patkányszerű kreatúra, de nem is a köpenyes, elegáns Lugosi Béla. Inkább egy igéző tekintetű, sűrű szakállú fővámpírra kell felkészülni, aki egyszerre áraszt magából ősi gonoszságot és elátkozott nemesi eleganciát. Orlok láttán az a benyomásunk támad, hogy nem is annyira szomjúságból, mint inkább azért habzsolja a vért, hogy begyűjtse és megízlelje azt, ami belőle örökre hiányzik.

A rendező védjegyei: stílus és atmoszféra

Ha már a vérszegénységnél tartunk, Eggerst magát is érték már kritikák a „vérszegény formalizmus” vádjával, a kimért, kiszámított kameramozgások, a szemet gyönyörködtetően aprólékos látványtervezés, és a centrikus képkompozíciók miatt – mintha csak a borzongató és a megfoghatatlan Wes Andersonja lenne, nemde? De ahogy Anderson esetében, itt is igaz, hogy ez a jellemzés, bár technikailag megállja a helyét, nem feltétlenül adja vissza a filmélmény esszenciáját. A gondos, megfontolt operatőri munka csak fokozza a Nosferatu baljós atmoszféráját, különösen azokban a hosszú, dialógusmentes jelenetekben, ahol a színek szinte teljesen elhalványulnak. Az 1922-es verzió színezett kópáihoz hasonlóan, ez a film sem igazán fekete-fehér a szó klasszikus értelmében, ugyanakkor sokszor a színes filmektől is idegennek hat. Eggers egyfajta határvilágot teremt, ahol az árnyékok és a gyertyafény uralkodnak; Orlok gróf sejtelmessége – ahogy a csontos, göcsörtös karmai, melyek hangsúlyosabbak, mint maguk az agyarak, lehetetlenül éles sziluettekben nyúlnak elő a sötétből – éppolyan félelmetessé válik, mint puszta fizikai jelenléte.

Mintha Ellen ösztönösen ráérezne erre, sokkal inkább, mint a Nosferatu férfi karakterei. Megérzi Orlok jelenlétét, akinek megszállottsága szinte már beteges, hipnotikus erővé duzzad, ami végül erősebb megérzéseket ad Ellennek a lény elpusztításával kapcsolatban, mint a vámpírvadász Albin Eberhart Von Franznak (Willem Dafoe lubickol a szerepben, ami az eredeti filmben mellékszál volt, itt viszont Van Helsing karakterére hajaz). Felmerült, hogy Eggers korábbi múzsája, Anya Taylor-Joy játssza majd Ellent, és bár kétségtelenül képes lett volna rá, Depp (a jól ismert, bizarr és legendás filmes ikon, Johnny Depp és a még mindig gyönyörű, a kilencvenes években népszerű, francia színésznő és modell, Vanessa Paradis lánya) olyan kísérteties, sebezhető kisugárzással bír, ami a Furiosa után kevésbé lenne hihető Taylor-Joytól. Taylor-Joy kisugárzása magabiztos, ezzel szemben Depp Ellenje kénytelen bizonyos fokig átadni magát a megszállottságnak; úgy mozog, mintha csak egy Ördögűző-remake-ből lépett volna elő, csakhogy mindezt vizuális trükkök nélkül teszi.

Több mint remake: ez Nosferatu „újratöltve”

Ezúttal a színészi játék is hangsúlyosabb, mint az 1922-es némafilmben, de nem azért, mintha az a mestermű bármiben is hiányt szenvedne, hanem mert Eggers lényegében felturbózta az eredetit, és részletesebben időzik el a pestis ábrázolásán, amit Orlok a városba hurcol. (Ez egyébként a Herzog-féle változatnak is emlékezetes motívuma volt.) Eggers Nosferatuja hangulatában némileg Francis Ford Coppola Drakulájára hajaz, főleg a barokkos túlzásaiban, ha már a konkrét képi világában nem is. Ha valami mégis visszahúzza ezt a megközelítést, az az, hogy Az Északi már-már shakespeare-i magasságai után az új film óhatatlanul is közelebb sodorja Eggerst a – jaj, ne! – franchise-ok világához.

Persze Eggers eddig is előszeretettel nyúlt népmesékhez, gótikus horrorhoz és megannyi más toposzhoz, de A boszorkány és A világítótorony esetében ezek a motívumok csak halványan felismerhetőek, a történeteket áthatja egyfajta földöntúli, sajátos őrület. Ezzel szemben a Nosferatu egy ismertebb toposz kiterjesztett, elnyújtott verziója, így nem több, mint a Stoker-adaptációk sokadik állomása.

A múlt kísértése: Klasszikus történet modern köntösben

Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy a Nosferatu bitang erős film lett. Ha Eggers úgy is tűnik, hogy a lehető legmesszebbre nyúl vissza filmes inspirációért, a némafilmes alapanyag feldolgozása lehetővé teszi – sőt, egyenesen megköveteli –, hogy megcsillantsa modernebb látásmódját: a férfiakat a görcsös, sikolyszerű arckifejezéssel bíró Hoult, illetve a pipogya Friedrich (Aaron Taylor-Johnson) képviseli, akinek felesége, Anna (Emma Corrin) a Drakula Lucy-jának itteni verziója. A pestis sújtotta városban Ellen látnoki ereje és a betegségtől fűtött eksztatikus állapota az, ami képessé teszi őt, hogy kapcsolatba lépjen a gonosszal, sőt, talán még élvezze is azt. A Nosferatu a maga baljós atmoszférájával tökéletesen megragadja ezt a fajta kettősséget.

-Herpai Gergely „BadSector”-