FILMKRITIKA – Egy ártatlannak tűnő gyermekkori játék vérgőzös káoszt szabadít el Osgood Perkins új horrorfilmjében. A nyomasztó és feszült Longlegs után Perkins ezúttal egy groteszk fekete komédiával rukkolt elő, amelyben a brutális erőszak egyszerre döbbenti meg és szórakoztatja a nézőt. A film Stephen King egyik rövid novellájának sajátos értelmezése.

A Majom két egymással örökké civakodó ikertestvér történetét meséli el, akik gyerekkorukban egy rejtélyes, felhúzható majomfigurára bukkannak. A játék azonban nem csupán egy ócska bolhapiaci kacat – minden alkalommal, amikor a mechanikus szerkezet ütni kezdi a kis dobját, valaki meghal. Az idő előrehaladtával a testvérek megpróbálnak megszabadulni tőle, ám a majom mindig visszatér, mintha valami természetfeletti erő tartaná életben.

Theo James kettős alakítása lenyűgöző: egyszerre játssza az idősebbé váló testvérpárt, akik évtizedekkel később kénytelenek újra szembenézni a múltjuk démonával. Perkins pedig magabiztosan vezeti végig ezt a sötét és cinikus történetet, amely egyszerre feszegeti a sors és a családi kapcsolatok kérdéseit. Azonban hiába a kreatív alapötlet és a sokkoló jelenetek, a film hangulata időnként inkább önironikus, semmint igazán hátborzongató.

Perkinsnek a horror jobban fekszik, mint a fekete humor

Oz Perkins előző filmje, a 2024-es független horror, a Longlegs világszerte 127 millió dollárt kaszált, bizonyítva, hogy a zsigeri borzalmakra mindig van kereslet – különösen, ha Stephen King neve is ott virít a plakátokon. A marketingkampány ráadásul az extrém erőszakot hangsúlyozta, ami garantáltan becsábította a hardcore horrorrajongókat, különösen azokat, akik szeretik, ha a vérengzés mellé némi groteszk humor is társul.

A történet 1999-ben kezdődik: a visszahúzódó Hal (Christian Convery) ki nem állhatja az erőszakos ikertestvérét, Billt (őt is Convery alakítja), pedig mindketten rajonganak egyedülálló anyjukért, Loisért (Tatiana Maslany), akit a férje évekkel korábban faképnél hagyott. Egy nap a családi lomok között találnak egy régi felhúzható majmot, amelynek dobolása mintha egy-egy véletlenszerű halálesetet idézne elő. Hiába próbálják elpusztítani – elégetik, összetörik, ledobják egy hídról –, a majom minden alkalommal sértetlenül visszatér. Végső elkeseredésükben Hal és Bill egy kút mélyére süllyesztik a vészjósló játékot, abban bízva, hogy így megszabadulnak tőle. De ahogy az ilyen történetekben lenni szokott, az ilyesmi sosem ilyen egyszerű.

Perkins meglehetősen szabadon kezeli King 1980-as novelláját: az eredeti egyetlen főhőse helyett itt ikerpár áll a középpontban, a történetet pedig cinikus, sötét humorral átitatott perspektívából meséli el. A halál minden sarkon ott ólálkodik, ám a rendező most nem a feszültségépítésre, hanem a groteszk, slapstick-szerű brutalitásra helyezi a hangsúlyt. Az áldozatok nem csupán meghalnak – brutális, túlzó módon esnek áldozatul a végzetnek: feltrancsírozott testek, levágott fejek, bélkupacok és gusztustalan nyílt sebek töltik meg a vásznat. Perkins nem finomkodik – sőt, kifejezetten azzal játszik, hogy a néző egyszerre borzadjon és röhögjön.

„A Majom” visszatér – és hozza a káoszt

Ahogy a történet a jelenbe ugrik, a felnőtt Hal (Theo James) teljes elszigeteltségben él, mert retteg attól, hogy a majom egy nap újra előkerül, és ismét vérontást hoz. Bill-lel régóta nem tartja a kapcsolatot – az ikertestvére mit sem változott, továbbra is egy arrogáns seggfej. Ám Hal legrosszabb rémálma valóra válik: kénytelen újra összefogni Bill-lel, hogy együtt próbáljanak megszabadulni a démoni játéktól. James mindkét karaktert szikár, cinikus alakítással hozza, ami még jobban kiemeli a történet abszurd vonásait. A Majom soha nem magyarázza meg, hogyan képes egy ártatlannak tűnő játék embereket kivégezni, és a testvérek csak apránként fejtik meg az átok működését. Bár a halálesetek sokkolóak, az egész abszurditása – párosítva a bizarr kivégzési módszerekkel – egyértelműen fekete komédiává formálja a filmet.

Perkins és operatőre, Nico Aguilar gondoskodnak róla, hogy minden egyes jelenetben legyen valami nyugtalanító vizuális elem – még azokban is, amelyek első pillantásra teljesen hétköznapinak tűnnek. A majom figura újra és újra feltűnik, és bárhányszor megjelenik, ugyanolyan hátborzongató marad – főleg, mert mindig a legváratlanabb pillanatokban bukkan elő. Ám míg a morbid humor végig működteti a filmet, Perkins komikus érzéke mégsem ér fel a horrorhoz. A mellékszereplők túl karikatúraszerűek – Elijah Wood például teljesen elpazarolt egyetlen karaktervonással megírt, pökhendi új pasiként, aki Hal exfeleségének oldalán feszít. Egy idő után pedig a majom előre megtervezett gyilkos akciói is kiszámíthatóvá válnak, és veszítenek a kezdeti hatásukból.

Valami elveszett útközben

A film legnagyobb vesztesége azonban az érzelmi mélység. A Majom próbálkozna azzal, hogy megmutassa, a gyász milyen szélsőséges reakciókat szülhet, de ezt a témát háttérbe szorítják Perkins erőltetett poénjai és cinikus egysorosai. A Longlegs nyomasztó ereje éppen abban rejlett, hogy a rendező egy könyörtelenül fullasztó portrét festett egy sorozatgyilkosról, aki szinte emberfeletti gonoszként uralta a vásznat. Perkins korábban arra törekedett, hogy a néző csontjáig hatoljon a félelem – A Majom viszont bár friss irányba tereli az alkotót, mégsem olyan ütős, amikor nevetésre akar bírni minket.

-Herpai Gergely „BadSector”-