FILMKRITIKA – Anthony és Joe Russo társrendezőként ismét beizzítják a jól ismert „fiúk játékszerekkel” mentalitásukat ebben a látványos, de szív és lélek nélküli odüsszeiában, amely a ’90-es évek egy alternatív, retrofuturisztikus Amerikáján keresztül száguld végig. A Cherry és a The Gray Man után a testvérpár tovább folytatja Bosszúállók utáni pályáját, amely során streaming platformokra szállítanak gyorsan fogyasztható tartalmakat: nagy költségvetésű, sztárokkal felhizlalt, de teljesen eldobható filmeket, amelyek nyom nélkül tűnnek el a kulturális süllyesztőben. Ember és gép csap össze egy nosztalgikus jövőképet festő sci-fiben, ahol olyan nevek bukkannak fel, mint Ke Huy Quan, Giancarlo Esposito, Stanley Tucci, valamint egy parádés hanggárda.

A The Flaming Lips Yoshimi Battles the Pink Robots, Pt. 1 című száma egy lenyűgözően fura, pszichedelikus dream pop ballada egy japán harcos lányról, aki az emberiség utolsó reménye a világvégét hozó robotokkal szemben. A dal anime-szerű sci-fi hangulatot áraszt, ami könnyen nevetségessé válhatna, ha Wayne Coyne érzelmes, melankolikus éneke nem ágyazná meg ennek a furcsa világnak. A 2002-es szám tökéletes, bár meglehetősen kiszámítható választás a Netflixes Elektronikus állam stáblistájához – de ezzel együtt is csak még élesebben rávilágít arra, mi hiányzik a filmből: báj, szellemesség és valódi emberi érzelem.

Blockbuster-másolat nosztalgiaszűrővel

A film Simon Stalenhag 2018-as, kritikailag elismert grafikus regényén alapul, amelyet a Marvel Moziverzum jól bejáratott forgatókönyvírói, Christopher Markus és Stephen McFeely dolgoztak át – rutinosan, de teljesen lélektelenül. A cselekmény fokozatosan egyre zsúfoltabbá és fojtogatóbbá válik, de közben sem humor, sem feszültség nem képes igazán megszületni. Ahogy sok más streamre készült film, az Elektronikus állam sem valódi mozinak hat, inkább annak egy digitális másolatának – mintha valaki az Amblin klasszikusainak emlékét próbálná újraalkotni mesterséges nosztalgiával.

A kaland, az érzelem és a humor hármasa mintha a A galaxis őrzői formuláját próbálná lemásolni – ezt csak fokozza, hogy Chris Pratt pontosan ugyanazt az egykaptafára készült figurát hozza, mint a Jurassic World filmekben. A retró rockslágerek random bevetése – Tom Petty, The Clash, Judas Priest – mellett olyan zenei választások is felbukkannak, mint a Don’t Stop Believing, Wonderwall vagy az I Will Survive, csak hogy még töményebb legyen az audiovizuális retrózás.

Amikor végre eljutunk a nagy fináléhoz, ahol a jó és gonosz robotok epikus csatája közben a Valkűrök lovaglása szól, már rég a szívvel-lélekkel teli robotos sci-fik után kezdtem sóvárogni – például Brad Bird The Iron Giant című mesterműve után, vagy akár a szórakoztatóan bugyuta Short Circuit után John Badham-től. Őszintén, már Rosie, a The Jetsons robotkomornája is hívogatóbban hangzott. Az ilyesfajta nosztalgiának kellemesen simogatnia kellene az emlékezetet – itt viszont csak azt juttatta eszembe, mennyivel szórakoztatóbb volt minden más ebben a zsánerben.

Egy új világ születik – ismerősen nyomasztó díszletekkel

A történet 1990-ben veszi kezdetét, „a háború előtt”, amikor megismerjük Michelle-t (Millie Bobby Brown) és imádott kisöccsét, Christophert (Woody Norman), akinek zseniális IQ-ja már bőven elég lenne egyetemi tanulmányokhoz. Amikor Chris kedvenc szombat délelőtti rajzfilmsorozatát, a Kid Cosmo-t leveszik a műsorról, az csak a legújabb jele annak, hogy az emberek egyre jobban viszolyognak a robotoktól.

Az öntudatra ébredt robotok ekkorra már a munkaerő gerincét alkotják, de amikor jogokat követelnek, tüntetnek, és nem hajlandók engedelmeskedni Clinton elnök parancsának, hogy térjenek vissza dolgozni, az emberi társadalom pániküzemmódba kapcsol.

Ugrunk 1994-be, „a háború után”. A techguru Ethan Skate (Stanley Tucci) piacra dobja az úgynevezett neurocastert – egy VR-sisakot bifurkációs képességgel, amely lehetővé teszi, hogy az emberek egyszerre dolgozzanak és szórakozzanak: miközben ők a virtuális térben élvezik az életet, robot-alteregóik elvégzik helyettük a piszkos, monoton melót az egyre lepusztultabb valóságban.

Meseautó, tiltott cuccok és menekülés a rendszerből

A szüleit autóbalesetben elveszítő Michelle az állam gondozásába kerül, és Ted (Jason Alexander) lesz a gyámja – egy gusztustalan, naplopó alak, aki egész nap Las Vegas-i revütáncosokat bámul a neurocasterjén keresztül, míg robotmása a tinilány minden szavába beleköt. Michelle biztos benne, hogy Chris is meghalt a szüleikkel együtt. Ám amikor a szobájában felbukkan egy robot, aminek feje egy sárga nyalókára emlékeztet, vigyora pedig pont olyan, mint a Kid Cosmo című rajzfilmsorozat figurájáé (a hangját Alan Tudyk adja), hirtelen rájön: ez a bátyja robotikus mása. Vagyis az igazi Chrisnek is élnie kell valahol.

A robotlázadás bukása után a gépeket leszerelték, majd száműzték az úgynevezett „Pihenőzónákba”, a Délnyugat sivatagos tájaira, ahol ugyanakkor az előháborús korszak tiltott ereklyéit is őrzik. Michelle egy feketepiaci árustól rendelt csomagjai révén jut nyomokra, amelyek New Mexico felé vezetik – útitársául pedig a robot-Cosmo szegődik.

Útjuk során találkoznak Keats-szel (Chris Pratt), a flegma csempésszel, valamint társával, a nagyszájú robottal, Hermannel (Anthony Mackie), akik egy raktár mélyén komplett gyűjteményt őriznek az analóg múltból: ott porosodik például a falra szerelt, éneklő animatronikus hal (Big Mouth Billy Bass), Cabbage Patch Kids babák, plüssfigurák, sőt még olyan tiltott csemegék is, mint a konzerv Spam. Mielőtt Keats megszabadulhatna Michelle-től és Cosmotól, váratlanul megérkezik Bradbury ezredes (Giancarlo Esposito), a Robotleszerelési Különítmény vezetője, aki kérdések helyett golyóval kopogtat. A szereplőknek nincs más választásuk: kénytelenek egymás oldalán menekülni a rendszer karmai elől.

Mechanikus matrioskák és Marvel-léptékű káosz

A robotok mozgásának rögzítése korrekt iparosmunka: precíz, megbízható, és látszik rajta a gondos tervezés. A modellek kifejezetten változatosak – nem sablonos AI-droidokat látunk, hanem ötletes, karakteres figurákat. Csakhogy ezek a rajzfilmekből ismerős manírok túl hamar fárasztóvá válnak, és a mellékszereplők túltengése is csak egy újabb tünete annak a kimerítő „többet, nagyobbat, gyorsabban” szemléletnek, amely lassan bedarálja az egész filmet.

A Russo fivérek láthatóan odavannak a nagyívű látványért, és gyakran pakolnak be újabb elemeket, bizarr csavarokat – nem azért, mert a sztori kívánja, hanem mert jól néz ki. Más magyarázat aligha akad arra, miért cipeli a túlméretezett Herman – egy robot matrioska, ami szó szerint több rétegnyi exoskeletonból áll – a vállán egy rozoga Volkswagen kisbuszt, miközben átrobog a Monument Valley kietlen tájain. Egyszerű: mert vizuálisan üt.

A karakterinfláció csak fokozódik, amikor felbukkan Dr. Amherst (Ke Huy Quan), a sebész, aki korábban tévesen meggyőzte Michelle-t arról, hogy a testvére halott. Vele együtt megismerjük a sivatag mélyén megbúvó robotkolóniát, amely – Amherst szerint – segíthet visszaállítani a gépek méltóságát, emberhez méltó elfogadását. Ebben a különös közösségben tűnik fel többek között a vidéki modorú Mr. Peanut (Woody Harrelson), a baseball-labdákat vagány stílusban lövöldöző Popfly (Brian Cox), valamint a túlkompenzáló postabot, Penny Pal (Jenny Slate).

Nem meglepő módon a valódi Chris hollétét és szerepét illető szálak végül Skate-hez vezetnek vissza – ahhoz a főgonoszhoz, aki szentül hiszi, hogy az emberiség javáért cselekszik, miközben a járulékos károkat simán lenyeli. És természetesen ő sem úszhatta meg traumás gyerekkor nélkül – mert ma már minden antihős csomagban járó háttérsztorija a gyermekkori bántalmazás. Így aztán amikor a lázadók és szökevények tarkabarka társasága végül megérkezik Skate főhadiszállására, sejteni lehet: itt bizony Marvel-méretű zúzás lesz a jutalom.

Érzelmek helyett algoritmus, dráma helyett sablonkönnyek

A zárófelvonás elvileg a film érzelmi tetőpontja – és Alan Silvestri zenéje mindent meg is tesz azért, hogy nézőként kicsorduljon a könnyünk. Csakhogy ehhez előbb kéne valamit érezni a karakterek iránt – akik jellemrajz szempontjából alig lépnek túl a kartonpapír-szinten. A színészek mindent beleadnak, de itt hálátlan robotpilóta-üzemmódban kell teljesíteniük, ahol az élőszereplős jelenetek és az animatronikus díszlet közt nincs semmi szikra. Ugyanez igaz a remek szinkronszínészekre is – köztük Colman Domingo és Hank Azaria –, akik alig kapnak teret.

A film technológiakritikus üzenete – miszerint az embereknek vissza kellene találniuk a valódi kapcsolatokhoz – annyira sablonos, hogy már reflexből legyintünk rá. Pláne úgy, hogy ezt az üzenetet éppen a Netflix próbálja a fejünkbe súlykolni – az a cég, amely maga az algoritmizált tartalomgyártás netovábbja. Ironikus? Az nem kifejezés.

-Herpai Gergely „BadSector”-