TESZT – 2003 óta a Sony konzolján már ötödször debütál a Disgaea cím fő történeti szála, ami újfent képes megmutatni a játék rajongói számára, hogy bár nem a legbejáratottabb műfajok egyikét képviseli, és meglehet nem is a legmegfelelőbb módon igyekszik tálalni már évek óta azt, amit tartalmaz, mégis képes a fokozott iramú fejlődésre.

Ahogy előző alanyom, a Dragon Quest Heroes – RITKAHOSSZÚALCÍM is, úgy a Disgaea is egy relatíve hosszú történelemmel rendelkezik. Ugyan jelenlegi játékunkat nem a 90-es évek elején kaptuk először kézbe, hanem már a korai 2000-es években, pontosabban 2003-ban de így is sokat „élt” már a cím. Az első debütálás a Hour of Darkness volt ami még a PlayStation 2-es konzolon prezentálta, mennyire erős élményekkel is képes felruházni az akkori Nippon Ichi Software, egy ízig vérig taktikai-körökre osztott szerepjátékot.

Varázs 3-as

Három évvel a legelső bemutatkozás után már meg is kapta a Disgaea a folytatást, a Cursed Memoriest, ami hasonlóan az elődjéhez nagy sikert arathatott a kritikusok körében. Mind a történetvezetést, mind az akkori korszaknak megfelelő grafikai elvárásokat képes volt hozni a játék, úgy, hogy közben megtartotta az elődje játékmenetét, és felvezette a harmadik címet amit aztán 2008-ban kaphattak készhez Japánban. Persze a hármas körüli forgás nem állt meg teljesen, mivel a játék harmadik részét 2009-ben juttatták el az európai játékos közösséghez.

Újfent egy sikeres programmal büszkélkedhetett a PlayStation, ezúttal már a hetedik generációs konzolon villogtathatta meg univerzumát a Disgaea. A Nippon Ichi Software mindent beleadott, hogy elkészítsék a harmadik részt, olyannak amilyennek azt a játékosok elvárják, és mit ne mondjak teljes volt a siker ismét. A játék akkor már a PlayStation Network lehetőségeit is kiaknázta, így akik beruháztak a programba, azok a későbbiekben plusz tartalmakkal, DLC-kkel, új és régi visszaköszönő letölthető karakterekkel gazdagodhattak. Előre lépés volt ez akkoriban, még ha ma csupán egy derűs mosolyt is vált csak ki egy DLC híre, 2009-ben még elég újnak hangzó volt.

Őszintén megmondom, én magam a harmadik rész történetét és játékmenetét kultiváltam a legjobban. Ugyan soha nem voltam oda az ilyen stílusú játékokért, viszont az első kettő után szerintem a harmadik rész lett az igazi áttörés. Végre elérte azt a sorozat, hogy ne csak azért nyúzzam végig, mert nem igen találtam mást a polcon, hanem azért mert teljes mértékig élveztem a játékmenetét és elszórakoztatott a története. Ugyan az első két debütöt is szerettem, viszont sokkal kevésbé voltam oda értük, mint az Absence of Justice-ért.

Az elfelejtett ígéretek háza

Ahhoz képest, hogy a Nippon Ichi Software grandiózus fejlődést ígért a negyedik felvonással kapcsolatban, sajnálatos módon az kimerítette a csalódás fogalmát. Amíg a „környezetében” lévő programok egyre kifinomultabbak, a korszakhoz felzárkózottabbak lettek, addig a Disgaea sajnos 2011-ben is pontosan ugyanazt hozta mint a 2008-ban bemutatkozott harmadik rész, mindössze a történeti szálat igyekezett továbbvinni. Ez utóbbit viszont sikeresen.

Minden reményem abban volt, hogy végül, az 5-ik epizód már ténylegesen meghozza a 2009 óta szajkózott grandiózus újításokat, és fejlődést. Amióta csak bejelentést nyert a projekt, azóta jó-magam és 1-2 szintén érdeklődő jó barát tűkön ülve vártuk a játékot, reménykedve, hogy ezúttal nem kell még a legminimálisabb szinten sem csalódnunk a PlayStation egyik legmeghatározóbb exkluzív címében.

„Dobjatok egy új részt ASAP!”

Amíg a negyedik részben én tényleg csak csalódtam addig az Alliance of Vengance-t már a bejelentése óta csodálattal és izgalommal kísértem végig a megjelenéshez vezető úton. A legapróbb információ morzsákra is lecsaptam amik a címet övezték, így nem is csoda, hogy elragadtatottságomban az első másfél-két órát katatóm állapotban a kanapéba süppedve töltöttem a programmal. A fejlődés ugyanis ezúttal nem csak „ja, fogjuk rá” módi, hanem szemmel látható, kézzel fogható.

A karaktereink továbbra is aranyosak, és elég ütődöttek, a grafikai megoldások még mindig döbbenetesen látványosak, még ha soha nem lesznek díjnyertes textúrákkal ellátva akkor is, a maga nemében nagyon jól néz ki a program. A hangulatot csak fokozza a látottakkal összeszűrődő hanganyag, ami ezúttal kiemelkedően jóra sikeredett. A háttérzene, a játék közbeni hang effektusok, az eredeti Japán szinkron mind eszméletlen hangulatos és ezért egy „big-big” 5-öst a kis Nippon Ichi ellenőrző könyvébe!

Ugyan továbbra is gyermeteg elemekkel próbál szórakoztatni minket a Disgaea, viszont akik szeretik, azok pontosan ezen tulajdonsága miatt szerettek bele. A gyerekes hangok, felkiáltások –de még a háttérzene is- egyre csak arra sarkall minket, hogy mi is egy szinten visszább kerüljünk az időben a fiatalkorunk küszöbéig, és újra átéljük azokat az örömöket, amiket az első vagy épp a második Disgaea nyújtott nekünk. Mindenképpen eredményes ez a próbálkozás, a több óra játékidőt, amit az eddigiekben az Alliance of Vengance-ba öltem, az mind túltöltődött a nosztalgikus életérzéssel, aminek egy részt örültem, másrészt viszont idővel már a pokol fenekére kívántam a programot, annyira idegesített!

Klasszicizmus vagy mi fene…

A játékmenetet teljes mértékig átvették az előző részekből, továbbra sem újítottak semmit ezen a téren, maximálisan ennél a résznél azt érdemes még megjegyezni, hogy valamilyen szinten kifinomultabbnak érződik a fejlődési rendszer. De a Disgaea 5: Alliance of Vengance még továbbra is ugyanazt a körökre osztott taktikai stratégia fonalat követi mint az elődjei, éppúgy megszórva az RPG-k legjobban harmonizáló fűszereivel. Persze ez eddig egy cseppet sem jelent problémát, mivel szeretjük ezt a játékmenetet, és már bele is tanultunk úgy jóformán, úgyhogy lehet sértődötten kuporogtam volna a sarokban, ha ezen változtatnak, de azért némi frissítésnek jómagam is örültem volna.

Na jól van, azért túl sok panaszra nekem sem lehet okom, mivel rengeteg karakterrel találkozhattam már az első pár órában is, így az újdonságokból sincs hiány. Új fegyverek, eszközök, csataterek – utóbbiak az eddigieknél is jobban kiépítve, kéz-csók a „mappernek” – és karakterek. Talán ezen újdonságoknak is tudnánk felhőtlenül örülni, ha ezúttal az újonnan érkezett karakterek baljós fellege nem árnyékolná be ezt is, ugyanis a zöldfülűek egy része rémesen idegesítő személyiség… Na de aki belefektet megismerheti őket!

A modellezés a megszokott módon történik, ami kifejezetten pozitív az a pályák, csataterek kiépítése. Rengeteg fajta taktikát alkalmazhatunk a győzelem elérésének érdekében ezúttal is, csupán megannyiszor többet, mint ahogy azt az előző részekben megszokhattuk. Nem beszélve arról, hogy 1000 órákat lehet a játékban tölteni, mire az ember ténylegesen elmondhatja, hogy „YEP! ÉN KIVÉGEZTEM”, mivel rengeteg contentet tuszkoltak bele az ötödik felvonásba.

Hangulat a magasfokon

Ugyan már szó esett a játék hangulati elemeiről, viszont szeretném ténylegesen kiemelni, hogy ezúttal ez a része viszi el a prímet a játékban. Élvezhető a játékmenet, viszont nem különbözik a már megszokott „turn-based” játékoktól. Ezzel szemben a hangulat teljes mértékig elragadó, a történet két marokkal fogyasztható, a hőseink pedig még inkább imádni valóak mint eddig bármikor.

Aki valaha is próbára tette magát, bármelyik előddel az nyugodt lélekkel belefektetheti a zsebpénzét az 5-ik epizódba, mivel immáron tényleg felért a Nippon Ichi Software egykori önmagához, és egy pillanatig nem éreztem azt, hogy csalódott lennék. A játék minden eleme a tökéletességig lett farigcsálva, azt az egy-két bosszantó elemet kivéve, mint az idegesítő karakterek, és a voltaképp szerintem túl bőre vett item had ami beszerezhető a programban. (TÉNYLEG RENGETEG!). De ezek fölött még mindig magasan bíráskodhat a remek vizualitás, az audio anyagok, a hangulat, a bevethető stratégiai-elemek, és természetesen a beletuszkolt történeti tartalom!

-Kese-

Kiadó: Nippon Ichi Software, NIS America

Fejlesztő: Nippon Ichi Software

Stílus: RPG

Megjelenés: 2015. október 6.