FILMKRITIKA – Az Amerika Kapitány: Új világ hajnala azt ígérte, hogy kirángatja a Marvel Moziverzumot abból a fásultságból, amely a Végjáték után rátelepedett a sorozatra – ehhez képest kompromisszumos zűrzavarként érkezett meg. Most viszont itt a Mennydörgők*, hogy bebikázza a rendszert, mint egy jó öreg indítókábel. A Beef egyik társrendezője, Jake Schreier dirigálja ezt a pörgősebb, szórakoztatóbb darabot, amely a Marvel-saga 36. filmjeként ugyan ismerős húrokat penget – olyan, mintha a Galaxis őrzői egy kissé felhígított keveréke lenne a Tél katonájával –, de annyira azért eltér a szokásos MCU-recepttől, hogy ha nem is számít újdonságnak, de legalább frissnek hat. Egy lendületes, klubhangulatú balhé ez, ami egyszerre oldja fel a megmaradt kontinuitási maradványokat, és még azelőtt lefekteti a következő sínpárt, hogy a nyáron befutó Fantasztikus Négyes átvenné az irányítást az egyre vezető nélkül sodródó franchise felett. A Mennydörgők* nem fogja megmenteni a Marvelt, de határozottan emlékeztet rá, miért törődtünk vele valaha.
A történet alapja sem mondható újdonságnak – sőt, meglepően emlékeztet a Marvel riválisának egyik jól ismert mozijára. Emlékezzünk David Ayer Öngyilkos osztagjára, ahol egy kormánytisztviselő (ironikus módon épp a Mennydörgők* egyik sztárja, David Harbour) fogalmazta meg a film központi dilemmáját: „Mi van, ha Superman megőrül – ki tudná megállítani?” Ez a kérdés viszont felvetett egy másikat is a nézőkben: mit tud elérni egy rakás szerencsétlen figura, akiknél nagyjából csak pisztoly és pimaszság van, amikor egy legyőzhetetlen célponttal kell szembeszállniuk? A Mennydörgők* erre a felállásra kínál kielégítő választ, amikor félig-meddig hősökből álló társaságát a szupererős Sentry, azaz Bob (Lewis Pullman) ellen küldi. Ráadásul olyan módon, amely tudatosan eltér a Marvel hagyományos, előre lemodellezett zúzásaitól. Bobról azonban majd később lesz még bőven szó.
Az esélytelenek nyugalma: lúzerekből verbuvált szupercsapat
A Mennydörgők* elnevezés valójában egy óvodás softball-csapat nevére vezethető vissza – ami már önmagában is tökéletesen passzol ehhez a furcsa brigádhoz, amelyet korábbi sidekickek, mellőzött karakterek és egykori főgonoszok töltenek ki. Itt van például Yelena Belova (Florence Pugh), aki a Végjáték fájdalmas veszteségeit gúnyos megjegyzésekkel próbálja túlélni; mellette pedig ott biceg vodkagőzös apafigurája, a Vörös Őr (Harbour). A csapat másik problémás eleme a bukott Amerika Kapitány, John Walker (Wyatt Russell), aki továbbra is ellenszenves és arrogáns; míg Szellem (Hannah John-Kamen) és Kiképző (Olga Kurylenko) annyira beleolvadnak a háttérbe a generikus sisakjaikkal, hogy szinte már tapétának számítanak. A képet a Tél katonája, azaz Bucky Barnes (Sebastian Stan) teszi teljessé, aki Hydra-bérgyilkosból valahogy amerikai kongresszusi képviselővé avanzsált – mert az MCU geopolitikája továbbra is egy értelmezhetetlen vicc. Együtt tehát egy jól ismert „megtalált család” képe rajzolódik ki, de Schreier rendező és írói – Eric Pearson (Fekete Özvegy) és Joanna Calo (The Bear) – legalább annyi kontrasztot és súrlódást csempésznek közéjük, hogy ne fulladjon unalomba a dinamika.
A film eseményei azzal indulnak, hogy a csapatot egymás kiiktatására küldi közös CIA-s összekötőjük, a kifinomultan gyanús Valentina Allegra de Fontaine (Julia Louis-Dreyfus, szokatlanul erős formában). Az ezt követő összecsapás egy titkos laboratóriumban bontakozik ki, amely egy újabb Val-féle kényes projektet is rejteget: Bobot, akiről hamar kiderül, hogy emberfeletti képességekkel rendelkezik, és akiben egy belső szörny, a baljóslatúan csak „Void”-ként emlegetett entitás is lakik. Amint Bob bekapcsolódik a küzdelembe, Yelena, John, Szellem és Kiképző gyorsan felismerik, hogy a valódi fenyegetést Val jelenti – akinek a célja egy távirányítható szuperhős létrehozása egy Bosszúállók nélküli világban. Ez a törekvés pedig inkább hasonlít megalomániára, mint felelős kockázatkezelésre. „Az igazságosság hatalom nélkül csak vélemény” – mondja Val beosztottjának, Melnek (Geraldine Viswanathan, Drive-Away Dolls). Ha a Veep Marvel-költségvetést kap, abból tényleg baj lesz.
Nem bosszú hajtja őket, hanem az eltemetett kudarcok
A bosszúvágy önmagában is elegendő indok lehet egy szedett-vedett csapat összefogására, de ebben az esetben nem ez a fő mozgatórugó. Ami igazán összeköti ezt a különös társaságot, az az, hogy mindannyian elbuktak – spirituálisan, narratív szinten, de még franchise-szinten is. A Marvel legutóbbi fázisaiból itt ragadt mellékszereplők ők, akik olyan filmek után maradtak funkciótlanul lebegve, mint a Fekete Özvegy, az A Hangya és a Darázs vagy a Sólyom és a Tél katonája. Ott cipelik a sebeket, a befejezetlenséget, a suta háttérbe szorítottságot. „Kiteljesedtél?” – kérdezi Yelena a Vörös Őrt a film egyik korai jelenetében. „Ó igen. Totálisan.” – feleli ő egy rezzenéstelen mosoly kíséretében. De Harbour szemei közben egészen mást mesélnek.
A Mennydörgők* nem riad vissza a nehéz témáktól: depresszióval, mentális sérülésekkel és önbecsülési problémákkal dolgozik. Kezdetben a karakterek próbálják elfojtani a szégyent és a kiábrándultságot, miközben rideg profizmussal viszik végig a bevetést – a leggyakoribb mondat, ami elhangzik tőlük: „Jól vagyok.” A film azonban nem hagyja, hogy ez elég legyen. Elkezd leásni a páncél alá, és feltárja, mi rejtőzik az „I’m fine” maszkja mögött. Bob sötétbe fordulása és a Void megszületése ennek a pszichológiai nyomásnak a látványos kivetülése: egy szimbolikus ellenség, aki a karakterek belső démonait is megtestesíti. Az őrület lassú kibontakozása során Manhattan lakói árnyékként olvadnak szét a vásznon, míg a finálé – szokatlan módon – nem egy CGI-robbanásözönbe, hanem egy visszafogottabb, elmélkedőbb végkifejletbe torkollik, amitől az egész sokkal emberibb lesz.
Ezúttal nem az algoritmus rendezte a filmet – és ez látszik is
A színészgárda szerencsére jól érzi magát ebben a furcsa katyvaszban. Florence Pugh – aki az MCU egyik leginkább érzelemre hangolt színésze – szinte egyedül képes életet lehelni Yelena Belovába: szomorú mémként ismerős tekintetével sebezhetőséget közvetít, miközben egyfajta női Tom Cruise-ként veti magát a világ második legmagasabb épületéről, a Merdeka 118 tetejéről, depressziós bevetési szerkóban. Wyatt Russell is ügyesen repeszti meg John Walker kemény páncélját: egy-egy pillanatban megcsillan mögötte valami bizonytalan, kétségbeesett, és ettől a karakter, sőt maga Russell is izgalmasabb lesz. Ugyanakkor a film sűrített időkezelése – az események nagyjából egyetlen nap alatt zajlanak – némileg leszűkíti a drámai lehetőségeket. John-Kamen és Kurylenko szinte teljesen eltűnnek a háttérben, történetük elvarratlan marad, ami fájó, mert a film épp a törésvonalakat akarja feltárni.
David Harbour jelenléte egyszerre harsány és fárasztó – ő hozza a legkínosabb poénokat, és az ő szájába adták azt a túlírt, sokadik „szülő-gyerek megbékélős” monológot is, amely a Vörös Őr és Yelena közti szakadékot próbálja betömködni. Sebastian Stan úgy robban be, mint egy sármosabb, karcosabb Terminátor, és gyakorlatilag ezen a fordulatszámon pörög végig a filmen.
Talán túl sokat próbál markolni, és időnként belezavarodik saját tempójába, de a Mennydörgők* mégiscsak eljut valami olyanhoz, amit a Marvel mostanában elfelejtett: a maszk mögött hús-vér emberek vannak. Könnyű lenne túldicsérni Jake Schreier filmjét csak azért, mert érző lények írták, nem algoritmusok – de a közelmúlt multiverzális zsákutcái után ez a karakterközpontú, valóban őszinte történet meglepően jól működik. Nem csak jelzi, hogy van mélység – ténylegesen bele is gázol. A PG-13-as korhatárkereten belül annyi érzelmi koszt és belső vérzést szállít, amennyit csak lehet. Nem forradalom ez, és nem is a Marvel újkori megváltása – de a Mennydörgők* bebizonyítja: ezek a karakterek még számítanak. És hosszú idő után most először a nézők is így érezhetik.
– Herpai Gergely „BadSector” –
Mennydörgők*
Rendezés - 0.76
Színészek - 0.82
Történet - 0.78
Látvány/zene/hangok/akció - 0.72
Hangulat - 0.78
0.8
JÓ
Szívvel készült, karakterközpontú Marvel-film, ahol végre újra számítanak az emberek. Nem tökéletes, de legalább nem műanyag. És ez most meglepően sokat ér.






