MOZI- Guillermo del Toro végre visszatért a vámpírok és vírusok földjére tett kiruccanásáról, és úgy döntött hogy valami újdonságot tesz le végre a horror műfaj rajongóinak –minősíthetetlen étellel- túltöltött asztalára. Valami olyasmit ami mind napjaink címjeinek, mind pedig a horror műfaj egészének képes egy szép római ötöst mutatni, cinikusan, élettelien. Ami persze nem egy nagy virtus, mivel az idei év horrorfilmek terén valóságos rémálom volt, mivel a műfaj képviselői gondosan tiporják a stílust a sárba.

A hanyatlásnak pedig szerintem három fő oka van; először is, túlságosan sok nívó alatti feldolgozást pakolnak elénk. (Mint amilyen a Poltergeist is volt… Tényleg szükséges volt?) A második főbb ok az a rengeteg testnedv amit szerepeltetnek a filmekben. A véres, undorral eltöltő alkotások egy pillanatig sem tartoznak a valódi Horror műfajba, bár erről Hitchcock tudna a legjobban beszélni. Az utolsó ok pedig a komikum, amivel felvértezik az utóbbi idők produktumait, ami által a stílus teljesen elveszíti komolyságát, lényegét, önmagát. Ezért nem lehet már az egykoron annyira sikeres műfajt már komolyan venni!

Miután a Bíborhegyet megnéztem végre ténylegesen elismerhettem, hogy egy kis friss levegő került abba a fülledt, dohos szobába ahol a “nagyipar” futószalagon készíti a sablon produkciókat. Sikerült reményt adnia arra vonatkozólag, hogy a stílus még életben maradhat és egykori dicsfényében ragyoghat. Nincs szükség a folyamatos jump-scare-ekre, vagy ide-oda rángatott kamerára ahhoz, hogy borzongató hangulatot csempésszünk a vetítőtermekbe. A maga hibáival együtt a Bíborhegy 2015 egyik olyan alkotása, amiről érdemes szót ejteni, mivel végre olyan eszközöket használ a hangulatépítésre, amik évtizedek óta jól működnek, viszont nem okoznak se akkut szívleállást, sem pedig epilepsziás rohamot a nézőkben.

Lassú, egyenletes építkezés

A trailer a közelében sem járt annak, amit a film valójában leközölt számomra mikor megnéztem. A pár perces bemutató azt sugallta, hogy egy kísértetekkel teli szokványos címnek rugaszkodok neki, és részben ezért is voltam annyira szkeptikus mikor a vetítőterem felé igyekeztem. Arra számítottam, hogy két órás non-stop “kísértet mészárol” feelingre ítéltettem, ahol minden harmadik percben egy karakter még azelőtt elhullik, mielőtt ténylegesen bemutatást nyert volna. Szerencsére ezek a baljós gondolatok, már az első pár jelenet után kirepültek az ablakon!

Az alkotás nem egy tipikus horrorfilm, sokkal inkább egy romantikus történet a horroroktól megszokott borzongató hangulattal átitatva. (Várj, ne menekülj még!) Azt már előre is bocsátom, hogy nem egy adrenalin-bomba a Bíborhegy, az első eseményeket is hosszú, lassú, kimért léptekkel “száguldozó” építkezés előzi meg, és mikor az első történés be is következik, az is hirtelen jön és egy pillanat alatt le is zajlik.

Mire felfognánk hogy mi is történt addigra vége. Brutálisan, visszavonhatatlanul, a semmiből akár éltünkben a halál. Jobb ha előre szólok, sok unalmas töltelék jelenet is van a filmben, amik a játékidőt hivatottak kitölteni, de olyan szerves építőelemei a hangulatnak, hogy unalom helyett én feszülten figyeltem minden apró mozzanatot a vásznon. Végre igazi karakterek kaptak helyet a horror műfaj egy képviselőjében, nem pedig Hullajelölt 1-es, 2-es és 3-as…

Minden karakter bemutatásra kerül, mindenkiről kialakulhat a nézőben a vélemény mivel még a mellékszereplőknek is megvannak azon pillanataik, mikor előlépnek a háttérből a reflektorfény kellős közepére és beragyoghatják a vásznat. Az alakítások pedig egész korrektre sikeredtek, minden színész megtalálta azt az arany középutat, ahol még élvezhető a játéka, viszont egy pillanatig nem veszélyezteti az “arany-bálna”. Kivéve Charlie Hunnam-et, aki valószínűleg kimaradt egy-két angolóráról, és még a hangnemek terén is mindössze kettőt használ a komplett film alatt. Pedig Segal-hoz még nőni kellene, utána megteheti.

Tom Hiddleston számára már rég elérhetővé vállt, az a “cheat”, aminek bepötyögésével már a színészi játéka is elhanyagolhatóvá válik. Nem kell semmit letennie az asztalra, nem kell megmozdulnia, csupán bevágják a trailer sarkába a ballagási képét, majd a tinédzser lányoktól és negyvenes éveik végét járó családanyáktól telik meg a vetítőterem, már két nappal a premiert megelőzően is. “Hős” Loky nagyjából azt a szintet érte el a női mozirajongók körében, mint Johnny Depp.

Mia Wasikowska pedig a legfélelmetesebb nő akivel valaha a vásznon találkoztam. Esélyesen a jövőben több hasonló kaliberű alkotásban megjelenik majd, mert még a vetítés utáni napokban is meg-megjelent az arca előttem és sajnos nem csak álmaimban!
Jessica Chastian-t továbbra is csak imádni lehet, a játéka pedig ezúttal sem hagy kívánni valót maga után, bár szerintem többet is képes let volna kihozni a rászabott szerepből.

Vér, vér, és még több vér

A Bíborhegy szépen lassan nyomasztó hangulatot épít fel a nézőben, amit aztán a csúcspontokon meg-megszakít egy jól időzített “horror-pofonnal” amik egyszerre szépek és olyan brutálisak, hogy legszívesebben le vennéd a szemed a vászonról, azonban nem teszed, mert a látvány odaszögezi a tekinteted. Hatalmas szerencsénkre, ezúttal Del Toro igazán elemében volt, és tudta, hogy mikor mit kell megmutatni, és mikor kell a kamerát elkapva a néző fantáziájára hagyni az események folytatását. Remek módszer, viszont időnként alul-időzített, vagy épp túlságosan kiszámítható. De ez nem dönti le a filmet stabil talapzatáról.

Az effektusok jól mutatnak, a kísértetek pokolian hátborzongatók, és a felhasználásuk is remek összképet kölcsönöz Del Toro legújabb filmjének. Olyannyira sikerült a vágóollóval dolgoznia a neves rendezőnek, hogy egy pillanatig sem zökkentik ki a látottak (vagy épp hallottak) a közönséget a film által gondosan rendezgetett hangulati világból csupán egyre mélyebbre és mélyebbre sodorja azokat a borzongás, hidegrázás, “ideglelés” mocsarába.

Visszatérve a kísértetekre, ezúttal igencsak kitettek magukért a felelősök. Ezek a legrémísztőbb lelkek amiket az idei évben láttam. Persze ez annak is köszönhető, hogy a Horror műfajban az évet, sőt mi több az elmúlt 3-4 évet a Blumhouse produkciói képviselték a leginkább, amikben sokkalta kevesebbet fektetnek a látványvilágba, mint hangulatelembe.

Del Toronak köszönhetjük azt is, hogy a műfaj legújabb képviselője nem a vér tengerén érkezett, hanem egy visszafogottabb, hihetőbb, reálisabb képet fest le az emberi “kimúlásról” azzal, hogy a vér csupán nagyon ritka vendége a produkciónak. Így hányingerünk már biztos nem lesz a Bíborhegytől.

“Jóvoltköszönömmégilyet! Vagy nem?”

Amíg a rendezés ténylegesen kifogásolhatatlan minden fronton (vágás, képi világ, hanganyag, hangulat) addig egy elég nyomós probléma is felüti a fejét a Bíborhegyben, ami vltaképp megbocsáthatatlan. Ez pedig nem más mint a történet. Ezen a téren a film olyannyira híg, mint a nagyi jólkonferált zöldséglevese. Egyszerre mondana mindent, viszont mivel ez “nem mén” így inkább csendben marad és ránk hagyja a dolgot! A felsorakoztatott klisék java részét már többször láthattuk az elmúlt három évben, és most újra lenyomják a torkunkon. Ezzel szembe menve ezúttal egész szórakoztató újra ugyanazt látni a vásznon amit az Insidious sorozatban, a Sinisterben, és a közelmúlt horrorprodukcióiban csupán visszafogottabb, hangulatosabb kivitelben.

A hibáktól eltekintve a film mindenképpen kimagasló az idei év horror-arzenálját tekintve. Bebizonyítja, hogy nincs szükség epilepsziás kamera-man-re, nem kellenek idióta tinik vagy “vörös vértenger” ahhoz, hogy egy jó horrorfilm készüljön. Minden ami kell egy értékelhető produktumhoz, az egy ember, aki tudja hogyan kell rémületet képezni a vásznon, és teljes szívéből a stílus mögött áll. Guillermo del Toro pontosan olyan ember, akire a műfajnak szüksége van, és ezt a Bíborhegy tökéletesen prezentálja.

-Kese-