FILMKRITIKA – Egy új bolygó, de a régi fenyegetések: Flying Lotus látványos, de üres ‘Alien’-remixe. Eiza González alakítja a mélyűri vérfürdő egyetlen túlélőjét egy olyan filmben, amely a legmerészebb ötleteit a néző szeme elé tárja, nem pedig az újrahasznosított forgatókönyvébe. Az Amazon Prime-on néztük meg az Ash-t.

Az emberek hajlamosak túlhasználni a „szétrobbantja az agyad” kifejezést, amikor sci-fi filmeket hype-olnak, de Flying Lotus vizuálisan merész ‘Ash’ című filmje esetében ez a kifejezés találó. A történet gyenge, de olyan szép, mint egy naplemente (az egész emberi faj felett?), az ‘Ash’ egy olyan jelenettel nyit, amelyben egy űrhajós agyában kavargó kozmikus zűrzavart látunk, majd hirtelen visszazoomolunk a pupilláján keresztül, hogy meglássuk az egyetlen túlélő, Riya Ortiz (Eiza González) arcán a tiszta pánikot. Ezután egy sokkoló montázs következik, amelyben minden legénységi tag fejét összezúzták vagy felrobbantották.

Hogyan haltak meg mindannyian? Nagyon kellemetlen módon. Ugrunk 90 percet előre, és a zárókép (amely a stáblista közepén van elrejtve, miután néhányan már kiléptek) újabb fejforgató jelenet. E két véglet között az ‘Ash’ meglepően hagyományos, különösen attól az őrülttől, aki 2017-ben a Sundance-en bemutatott ‘Kuso’ című filmet és a ‘V/H/S/99’ ‘Ozzy’s Dungeon’ című szegmensét készítette: egy színes, giallo-stílusú tisztelgés a grafikus, félelmetes földönkívüli horrorfilmek előtt, az ‘Alien’-től az ‘Event Horizon’-ig, amelyekben az idegen ellenség többnyire kiszámítható (bár ritkán megmagyarázható) módon viselkedik.

A vizuális támadás és a szép arcok

A film borotvaéles vizuáljai karcolásokat hagynak a néző retináján, és későbbi álmaiban is visszatérhetnek. A karakterek sokkal könnyebbek a szemnek, különösen González ragyogó Riya-ja, akinek arccsontjai élesebbek, mint bármelyik fegyver, amit használ (henteskés, szike, bonsai metszőolló). Riya egy csúnya vágással a halántékán ébred, elfelejtve mindent, ami történt, de gyorsan rájön a még mindig instabil helyzetre három legénységi tagja, Kevin (Beulah Koale), Adhi (Iko Uwais) és Davis (Flying Lotus) holttestének felfedezésekor.

Ahogy Riya felméri a helyzetet, a kutatóhajó számítógépének hangja figyelmeztet az „abnormális aktivitásra” (angolul, míg a betegszobai sebészrobot kizárólag japánul kommunikál). Ez lenne Brion (Aaron Paul), aki azt állítja, hogy a legközelebbi űrállomásról jelentkezik be. Eközben Kate Elliott Clarke-ja (az egyetlen karakter, akit a vezetéknevén említenek) még mindig hiányzik – ami azt jelenti, hogy ő a tettes, igaz? Ha ezt elhiszed, vagy akár csak úgy teszel, mintha érdekelne, akkor semmi keresnivalód az ‘Ash’ megtekintésében, amely inkább egy kísértetházra hasonlít, mint egy filmre, folyamatosan ijesztgetős jelenetekkel, miközben Flying Lotus szolgáltatja az ütemet.

Hangok, fények és sokkoló képek

A DJ-ből lett rendező zenei aláfestéssel hangolta a forgatás hangulatát, de bár a film úgy néz ki és úgy is érződik, mint egy vizuális konceptalbum – vagyis a logika mellékes –, a zene valójában kissé csalódást keltő: többnyire felerősített lüktetés és gépi statikus zaj, túl ipari ahhoz, hogy táncolni lehessen rá (FlyLo ebben a tekintetben nem ér fel a RZA-hoz). Ennek ellenére a hangzás pszichológiailag destabilizáló, mivel más ritmusban pulzál, mint Bryan Shaw szaggatott vágása és a képernyőn villódzó stroboszkópikus fények.

Öt-hat alkalommal a rendező sikeresen megijeszt minket azzal, hogy hirtelen egy üvöltő holttestre vág, zavaró közeli felvételben – egy olyan testtel, amelynek véres sebei és mutáns vonásai vannak, amelyeket később szívesen tanulmányoznánk, amikor meg lehet állítani a képet, és alaposabban megcsodálni ezeket a pszichotronikus dizájnokat. Itt azonban ezek úgy érkeznek, mint a pofonok. Először olyan érzés, mintha valaki orvosi tankönyvből származó képeket (tátongó sebek, szivárgó váladékok) nyomna az orrunk alá, miközben reggelizünk. De miután észrevesszük a mintát, könnyű előre jelezni, mikor jönnek ezek a látomások, és a hatásuk elhalványul.

Újrahasznosított ötletek és vizuális bravúrok

Flying Lotus-nak nincs túl sok más trükkje a tarsolyában, lényegében úgy dönt, hogy újrakeveri a műfaj számos más filmjének leghatékonyabb részleteit. Mindez az emberiség gyarmatosító hajlamának elítéléséhez vezet, de hát ez lényegében minden olyan sci-fi film mögöttes tartalma, amelyben a földi emberek egy potenciálisan erősebb fajjal találkoznak: Mi van, ha találunk egy helyet, amit nem tudunk uralni, és az idegenek megmutatják nekünk a saját gyógyszerünket? A forgatókönyvíró Jonni Remmler újrahasznosít néhány szokásos beszédtémát, például amikor a rosszindulatú entitás gúnyolja: „Te és a fajtád, önmegsemmisítésre vagytok ítélve.”

Az ilyen klisék fárasztóak, mivel soha nem inspirálták a közönséget a viselkedésük megváltoztatására (még mindig a moziülések alá dobják a szemetet). De Flying Lotus-nak van egy titkos fegyvere: Richard Bluck operatőr, egy kasszasiker-veterán, aki itt megmutatja szélesvásznú képességeit. Az ‘Ash’ a bolygóról kapta a nevét, ahol minden történik, és ezek a felfedezők – akiket visszaemlékezésekben ismerünk meg, de soha nem igazán – helyesen ismerik fel ennek a bolygónak a rideg szépségét, sziklás tájaival és aktív vulkánjaival. Van egy csendesebb, filozofikusabb módja is ezeknek a pontoknak a megfogalmazására, ahogy azt a ‘2001: Űrodüsszeia’ és a ‘Solaris’ tette, de Flying Lotus inkább egy agresszívebb, érzéki esztétikát választ, inkább John Carpenter ‘A dolog’ című filmjéből merítve.

Az idegen és a látványos képek

Amikor a lény végül megmutatja magát, messze ez a film leggyengébb effektje. De illeszkedik a rendező általános víziójába, amely mindenféle feltűnő képet kínál: Riya a szabadban áll, miközben hamupelyhek hullanak az arcára; elegáns belső terek indigó és vörös fényben; egy dühös tájfun, amely egy terraformált bolygó fúrólyukából tör fel; egy nyugtalanító, mély agyi parazita eltávolítása. Ez az utóbbi látvány találó metafora. Kapcsold ki az agyad, és minden rendben lesz.

– Herpai Gergely „BadSector” –