FILMKRITIKA – A Félelem utcája negyedik epizódja minden szempontból vérszegény: a klasszikus tinihorror alapok helyett csak reciklált közhelyeket és letargikus képi világot kapunk. Hiába a nosztalgia vagy az R.L. Stine-univerzum hírneve, a Netflix újabb slasher-kísérlete ezúttal is pocsékul muzsikál. Az, hogy egy bálkirálynői címért mennyit lehet kínlódni, még sosem volt ilyen lapos, feleslegesen hosszú, és ennyire vértelen – szó szerint és átvitt értelemben is.

Egy eldobható műanyag korona körül forog minden A félelem utcája: A bálkirálynő negyedik filmjében, amely R.L. Stine legendás tinihorror-szériáját dolgozza fel – legalábbis papíron. Míg a 2021-es Netflix-trilógia (A félelem utcája: 1994, A félelem utcája: 1978, A félelem utcája: 1666) egymásra épülő történeteket hozott, addig a Bálkirálynő már teljesen különálló projektként próbál szerencsét, és nem szenved az előzmények örökségétől. A helyszín még mindig a hírhedt Shadyside, ám most 1988-ba repülünk vissza. Elvben a korszak minden horror-motívuma adott a retró poénkodásra, ám a film nemcsak drámai szinten bukik el, hanem a vizuális világgal, a jelmezekkel és – ami egy tinihorrornál elengedhetetlen – a vérengzésekkel is teljesen adós marad.

Plasztiktrónra, vér nélkül

A végzős Lori Granger (India Fowler) egyetlen célja, hogy a bálkirálynői koronával intsen búcsút a középiskolának. Minden adottsága ellenére outsiderként indul, hiszen a helyi „farkasfalka” klikk előre leosztott lapokkal ül a trónra pályázók között. Az élen a könyörtelen Tiffany Falconer (Fina Strazza) áll, aki minden lehetőséget megragad, hogy Lori apjának tragikus halálát felemlegesse – „Nyugodjon pokolra apád, Granger!” sziszegi az első percekben. Lori mellett csak legjobb barátnője, Megan Rogers (Suzanna Son, Red Rocket) áll ki, a “füves horrorőrült”, aki bár maga sem hisz ebben a szépségversenyben, mégis tartja a frontot. A társaság egyetlen igazán “outlaw” figurája a punkos Melissa McKendrick (Ella Rubin), akinek forradalmi hajlama és dílerkedése már csak a rendszer elleni lázadás gesztusa.

Vér helyett papírvágó, horror helyett szürkeség

Ahogy a végzetes bál estéje közeledik, Shadyside-ban valami gonosz kezdi ritkítani a bálkirálynő-jelölteket – és lassan a kísérőiket is. Az egyre dagadó holttesthalom teljesen elkerüli a felnőttek figyelmét, de igazából a nézőkét is, hiszen a gyilkosságok többsége még csak a slasher-filmek látványos kliséit sem hozza. Egyedül a papírvágó guillotine-jelenet marad meg az emlékezetben, minden más inkább sötét vágás vagy vérmentes kamerarángatás, mielőtt igazán történne valami. Matt Palmer rendező rendre kitér minden vérbő megoldás elől. A helyettes igazgató, Breckenridge (Lili Taylor) inkább az iskola arculatfrissítésével törődik, és Lori ártatlansága miatt választaná őt bálkirálynőnek. Nancy Falconer (Katherine Waterston) mindenáron lánya diadalát akarja, ami szinte minden aljasságot igazol Tiffany részéről. Eközben Lori anyja (Joanne Boland), akiről városszerte azt pletykálják, hogy 18 éve a saját bálján ölte meg Lori apját, teljesen rezignált, noha elvileg még rendőr is.

Szétcsúszó sztori, fantáziátlan karakterek

Palmer és Donald McLeary forgatókönyve csak látszólag tart egyben bármit is. Bár újra és újra visszatérnek Lori anyja gyanús múltjához, a karaktert igazából ki sem dolgozzák. Az iskolai generációk közötti pitiáner sérelmek elvileg átöröklődnek, de ebből csak néhány odavetett dialógusnyi utalás marad – például az igazgatóhelyettes és Tiffany anyja között. A “gyanúsítottak” listáját bővíti az ijesztő gondnok, a Tiffany-fanatikus nyalizó páros és a túlságosan is jámbor igazgató, ám a felszínes írás miatt egyiküket sem lehet komolyan gyanúsítani – így a végső “gyilkosleplezés” is teljesen súlytalan és előre kiszámítható.
Furcsamód némi romantikus vibrálás is érezhető Lori és Megan között (Megan még egy elegáns öltönyben is megjelenik a bálon), de hogy ez a szál a vágószoba áldozata lett vagy az írók tényleg ennyire nem értenek a tinilányokhoz, sosem derül ki – akár egy erősebb utalás a Jennifer testére vagy a Bajos csajok filmekre még működhetett volna. Ehhez jön még Tiffany pasija, Tyler (A nyár, amikor megszépültem Dylan Iacono) motiválatlan fordulata, amikor minden előzmény nélkül Lori felé fordul – itt egyetlen ordító Carrie-koppintás sincs, ami magyarázná a váltást. Nehéz nem felróni, hogy a film sem a klasszikus horrorok másolására, sem azok tudatos kiforgatására nem képes. Külön szerencsétlen, hogy Chloe Okuno (Watcher, V/H/S/94 „Storm Drain”) eredetileg rendezőként volt beígérve, mert nőközpontú, kifinomult horrorfelfogása és korszakhű képei legalább stílust adhattak volna ennek az egésznek.

Sötétben tapogató Netflix-borzongás

A film fényképezése annyira komor, hogy szinte minden nyolcvanas évekbeli vizuális poént elnyel a sötétség – legyen szó a suli hátborzongató kazánházáról vagy a csicsás tornateremről. Az egyetlen igazán emlékezetes helyszín Megan szobája (alig 15 másodpercig látszik), ahol egy Lucio Fulci poszter és pár gótikus dekor mellett alig van fény – több ilyen pillanat kellett volna. Ritkán feltűnik némi VHS-kamerás “talált” felvétel is, de Palmer ezzel sem kezd semmit; a retró textúra csak még jobban kiemeli a film szürkeségét. A félelem utcája: A bálkirálynő így sem műfaji kikacsintást, sem vérgőzös slasher-hangulatot, sem érdemi retró élményt nem tud adni – egy vérszegény Netflix-utánzat, amelynek még saját bátorsága sincs.

-Herpai Gergely „BadSector”-