FILMKRITIKA – Ilyen kínos, zavarba ejtő formában még nem láttuk a mesterséges intelligenciát a vásznon: a M3GAN 2.0 mindenáron igyekszik visszacsempészni az első rész minden frappáns húzását, ám végül csak egy íztelen, fáradt kísérlet lesz belőle. Az akció, az önreflexió és a nézőt kínos helyzetbe hozó humor furcsa elegyet alkot ebben a folytatásban, ahol a gépeknek nemcsak a világot, de lényegében saját magukat is meg kellene menteniük. A film iskolapéldája annak, mi történik, ha egy franchise túltolja az önironikus, meta-poénkodást: az egész könnyedén visszafelé sülhet el, és végül önmaga paródiájává válik.

Szinte lehetetlen kétszer ugyanazt a vírust elkapni – ahogy a popkulturális villámcsapás sem ismételhető ugyanazzal az erővel. A M3GAN 2.0 még csak a közelébe sem jut az első, 2022-es rész váratlan sikerének. Gerard Johnstone folytatása, amely 2025. június 27-én debütált a mozikban, legfeljebb újramelegíti az előző rész csípős beszólásait és TikTok-kompatibilis táncmozdulatait. Csakhogy a stílusváltás és a túlbonyolított történet miatt a film végül céltalanul sodródik, mint egy rosszindulatú szoftver, és könnyen pályázik az év legzavarosabb premierje címére.

AI-jaj

Miután a gyerekbarát robot, M3GAN (Amie Donald – a hangját Jenna Davis kölcsönzi) az első rész fináléjában egy meglehetősen őrült mentőakció keretében megpróbálja likvidálni teremtőjét, Gemmát (Allison Williams), hogy mindenáron megóvja unokahúgát, Cadyt (Violet McGraw), a világ végre ráébred a mesterséges intelligencia sötétebb oldalára.

A technofóbia élharcosává maga Gemma válik, aki cégét – ahol a végletekig mellékszereplő Cole (Brian Jordan Alvarez) és Tess (Jen Van Epps) is inkább biodíszlet, mint hasznos kolléga – immár a közjó szolgálatába állítja. Ebben partnere az elkötelezett aktivista, Christian (Aristotle Athari), sőt, Gemma még egy tanító szándékú könyvet is összeüt, amelynek esetlen címe (Modern Moderation) tökéletesen leképezi a naiv, világmegváltó filozófiát, amit mostantól képvisel: a technológiát az emberiség javára kell fordítani, nem ellene.

Ám a M3GAN-örökség veszélyeit természetesen nem mindenki látja ugyanúgy. A film nyitányában egy Defense Innovation Unit-ügynök (Timm Sharp) vezényletével a török–iráni határ közelében különös éles teszt zajlik, amelynek főszereplője AMELIA (Ivanna Sakhno) – egy új, M3GAN-alapú robot, aki már a próba első pillanataiban fittyet hány a parancsokra: ahelyett, hogy kimentené a célpontot, egyszerűen elteszi láb alól, magával viszi a veszélyes anyagokat, majd szó szerint köddé válik.

Sharp figurája aztán egy teljesen indokolatlan éjszakai „betörés” során toppan be Gemmához – csak azért, hogy személyesen átadjon egy házkutatási parancsot, és lefoglalja a nő számítógépét. Ezt a logikátlanságot a film is szóvá teszi, ahogy azt is, hogyan engedhet meg magának Gemma ilyen pazar otthont a tanári fizetéséből. Mint később kiderül, ebben is M3GAN keze van: a robot tudata ugyanis átszivárgott Gemma teljes okosotthon-hálózatába.

Mission Impossible mAIjmolás

M3GAN viaszbaba-arcán továbbra sem rezdül meg egyetlen izom sem, és a fáradt, pimasz beszólásai is nagyjából annyira életteliek, mint egy lefagyott Windows. Gemma időközben ráébred, hogy ez a totálisan elborult robot már nem hús-vér veszedelem, hanem digitális szellem lett, így kénytelen egy tolószékből világot váltó techmogullal (Jemaine Clement) is összefutni, aki szerint a saját fejébe ültetett idegi chipek hamarosan az egész emberiséget új szintre emelik – mindezt azzal bizonyítja, hogy csodával határos módon újra képes lábra állni.

A két történetszál ott fonódik össze, amikor Gemma – némi hezitálás után – belemegy abba, hogy M3GAN tudatát egy ártalmatlan játékbaba „testébe” töltse át, miközben Clement öntelt techmilliárdosa éppen AMELIA célkeresztjébe kerül. Ezzel indul be a M3GAN 2.0 első, Mission: Impossible-paródiába hajló akciókavalkádja: a díszletek között fényűző gála, csábító és gyilkolászó AMELIA, aki a végső cél érdekében a felhőalapú szerverpark fölötti totális kontrollért küzd, akár egy igazi világuralomra törő főgonosz.

A kémes mókázás csúcspontja az, amikor M3GAN sportkocsiba vágja magát, a Knight Rider főcímzenéje szól, és a rendező igyekszik minden lehetséges kínos poént beleszuszakolni ebbe az „őrült száguldásba” – pont úgy, ahogy az erőltetett humor is végig visszhangzik a filmben.

Később M3GAN elárulja Gemmának és Cadynak, hogy a ház alatti föld alatti bunkerben rejtőzött, ahol alagutak, barkácsműhelyek és saját maga, illetve Cady portréja várja a látogatókat. Bár mindenki kikerekedett szemmel bámul, a csapat végül valami egészen irracionális kompromisszumra jut: AMELIA megállításának egyetlen módja, ha M3GAN-nak új testet építenek, hogy szemtől szembe le tudja győzni a kontrollt vesztett androidot. Persze előtte Johnstone forgatókönyve gyorsan „kivesézi”, mennyire felelős M3GAN a korábbi mészárlásaiért („csak a programozásom hibája volt!”), sőt, még azt is, hogy vajon képes-e igazi érzelmeket produkálni egy ilyen robot.

Közben természetesen bőven akadnak a kelleténél sokkal hosszabb barátkozós jelenetek M3GAN és Cady között, illetve végtelenül unalmas családi perpatvarok Gemma és „mesterséges” gyermekei között. Végül Gemma egy „kill switch” chipet is beszerel M3GAN-ba, hogy még véletlenül se legyen vér a programban – de persze ez sem gátolja meg a robotot abban, hogy leutánozza Cady kung fu-mozdulatait (igen, ez Steven Seagal ihletésére, amire minden néző automatikusan arcot temet a tenyerébe).

Önparódia helyett fantáziátlan akciózuhatag

A M3GAN 2.0 olyan összevissza cikázik a különböző stílusok és műfajok között, mintha élő adásban próbálná kitalálni, miért is létezik – csakhogy hiába keresgél, a válasz valahogy elmarad. A film egyszerűen nem talál rá a saját útjára, ellenben a nézőt hosszan képes untatni: vérszegény, PG-13-as akciók, öncélúan pörgő kamerák és a kötelező „M3GAN szuperhős-mód” váltogatják egymást, hogy legalább a felszínen történjen valami. Johnstone teljesen kigyomlálta a horrort a sztoriból, helyette langyos kémtörténet, fantáziátlan bunyók és látványos, de tét nélküli jelenetek sorakoznak egymás után, amikből tökéletesen hiányzik minden feszültség vagy valódi izgalom.

Az első rész legalább pontosan tudta, hogy egy önironikus, Gyerekjáték-parafrázis akar lenni, és a saját paródiáján nevetett – ezzel szemben a folytatás teljesen elveszett, fogalma sincs, mit akar mondani vagy hogyan kéne azt értelmesen végigvinni. Hogy M3GAN-t egy még gonoszabb robot elleni „kvázi-hőssé” léptetik elő (mint azt a Vaksötét 2.-ben is láthattuk), azzal csak tovább tompítják a széria egyetlen eredeti ütőkártyáját: az ártatlanul hátborzongató, önálló életre kelő játékbabát.

Ez tényleg egy downgrade lett

Senki nem számítana arra, hogy a M3GAN 2.0 mélyenszántó AI-esszébe torkollik – de Johnstone annyira belegabalyodik saját, szétfolyó történetébe, hogy a film végére minden komolyabb mondanivaló darabokra hullik. Ráadásul folyamatosan túlragozza a mesterséges intelligencia dilemmáját, miközben végig egyértelmű, ki a valódi főgonosz, és az is kiszámítható, hogy Gemma és Cady hamarosan ráébrednek: egykori „szörnyük” valójában hűséges társ lett, sőt, akarva-akaratlanul családtaggá lép elő.

A végére már tényleg csak egyetlen kérdés marad: vajon mi járhatott Johnstone fejében, amikor úgy döntött, hogy totálisan kiheréli a sorozat AI-horror ikonjának minden sötét, fenyegető atmoszféráját? Bárhogy is volt, ez a folytatás egy szerencsétlen, koncepciótlan szoftverfrissítés, amely úgy fagy le, hogy a M3GAN-franchise-ból nem marad több, csak egy bosszantó rendszerhiba.

-Herpai Gergely „BadSector”-