SOROZATKRITIKA – Az Apple TV Plus új sorozata, a Füst első ránézésre mindenkit lenyűgöz vizuális világával: már az első három rész után világos, hogy a hangulat, a noir képi világ és Thom Yorke sötét, pulzáló főcímzenéje teszi igazán különlegessé ezt a szériát. Vancouver ködös, örökzöld erdői adják a tökéletes hátteret a Pacific Northwest szívében játszódó történethez, ahol minden jelenet atmoszférát, minden párbeszéd szarkazmust, minden karakter öniróniát sugároz. A látvány és a stílus végig uralják a képernyőt, miközben a cselekmény időnként csak lassan kúszik elő a füstből – és mire felbukkanna, újra elnyeli a sűrű, posztmodern popkulturális utalásokkal teli köd. A három epizód alapján egyértelmű: a Füst inkább stílusgyakorlat, mint hagyományos bűndráma – de aki szereti a műfaji kifordítást, az ironikus narrációt és az önreflexiót, biztosan élvezni fogja.

Ha egy sorozatban annyi a stílus, hogy az már szinte betemeti a történetet, akkor az a Füst. A lendület hamar elfogy, de minden jelenet látványban tobzódik.

A Füst már a nyitánnyal berúgja az ajtót, sőt, rögtön két ajtót is: először a főcím zenéje ragad magával – négy lefelé tartó hang, amik bármelyik Radiohead lemezről jöhetnének, és ha valakinek ismerős, nem véletlen, mert maga Thom Yorke írta és adja elő. (A cím: „Dialing In.”) Már itt érezhető a sötét, melankolikus hangulat, amit Yorke zenéje garantál.

Noir, paródia, popkultúra: minden egy füst alatt

A második nagy „csattanó” a sorozat első jelenetében jön: mintha egy Woody Allen-féle Manhattan butított, ironikus változatát látnánk. Egy írónak készülő narrátor, Dave Gudsen (Taron Egerton), próbál valami nagy igazságot mondani a tűzről, miközben lassított felvételeken égnek az épületek. Az első mondatok tétova, félbemaradnak, aztán egyre magabiztosabbá válik, és olyanokat mond, mint: „A tűz pont leszarja, mennyi pénz van a zsebedben, mekkora a fegyvered vagy hogy a farkad eléri-e a fegyvered méretét.” Itt már tudjuk, hogy nem egy klasszikus drámával van dolgunk.

Dave Gudsen – tűzvizsgálóként és önjelölt íróként – nem csak a tüzet akarja megfékezni, de saját nevetséges hőseposzát is megírja, amelynek középpontjában egy vékonyan álcázott, acélállkapcsú verzióban saját magát heroizálja. A kilenc, egyórás epizódból már a harmadik rész után egyértelmű: Egerton egy végig túljátszott, idétlenül magas hangú, örök optimista figurát hoz, akit lehetetlen komolyan venni, de talán nem is kell. A sorozat egyik legviccesebb pontja Gudsen rettenetes regényrészleteinek felolvasása, amelyeket néha úgy tálal, mintha Garth Marenghi könyveit hallgatnánk. Egy példa a magabiztos önreflexióból: „Érezte, ahogy a szíve megmozdul – igen, a szíve, de más részei is.”

És van itt egy rész is, ahol Gudsen egy az egyben leírja új társát, a kegyvesztett detektívet, Michelle Calderone-t (Jurnee Smollett, akit a Lovecraft földjén-ből ismerhetünk), mint olyat, aki már az első érintéstől teljesen begerjed – ami egy Delocated – Tanúvédelmi komédia-jelenet abszurditását idézi fel.

Tűzvész helyett szellemes szikrák

De nem csak Yorke, a fanyar humor, a tűzvészek vagy a magas fenyők és ütött-kopott kocsmák atmoszférája miatt lesz emlékezetes a Füst. Az Umberland nevű, fiktív várost főként Vancouverben forgatták, így a környezet egyszerre ismerős és kissé álomszerű. Dennis Lehane (aki többek közt a Hideg nyomon és a Drót epizódjait is jegyzi) ismét összedolgozik Taron Egertonnal, ahogy a Black Bird – A hattyúdal-ban is tette – ez már önmagában is komoly presztízst jelent a sorozatnak. És a Füst vizuális oldalát valóban öröm nézni: a néha szándékosan sötét képi világ David Fincher filmjeit idézi, a rendezők között pedig ott van Kari Skogland (A Sólyom és a Tél Katonája).

A két főszereplő mellett erős a mellékszereplő-gárda is: Greg Kinnear egy bajszos, „tilos a whisky hétköznap este” tűzoltóparancsnokot alakít, Anna Chlumsky egy örökké frusztrált fedett ügynököt hoz, akiben ott él a Az alelnök (Veep) karakterének világfájdalmú arca, John Leguizamo pedig egy laza, italozó tűzoltót játszik, aki ex-partneréről, Gudsenről csak annyit mond: „Ez a fura, idegesítő anális tályog, akinek a szemét ki kéne szúrni és a golyóit beledobni egy tripperes puncstálba.” Ezek a beszólások a sorozat abszurd humorát tökéletesen illusztrálják – miközben a karakterek fejlődése időnként a háttérbe szorul a groteszk jelenetek és popkulturális utalások között.

Műfaji tűzijáték, igazi dráma nélkül

A Füst végig egyensúlyoz a kifinomult, önironikus hangvétel és a valódi bűndrámától elvárt feszültség között. A sorozat egyik legnagyobb erénye az atmoszféra: Thom Yorke főcímzenéje, a Pacific Northwest nyirkos-misztikus világa és Dennis Lehane karakterközpontú írása rendre emelik a színvonalat. Ugyanakkor sokszor a látványos stílus mögött csak füst gomolyog, igazi láng ritkán lobban fel.
Hiába a bravúros rendezés és a groteszk humor, a szövevényes karakterdráma sokszor elveszik a szatirikus túlzások, a műfaji paródia és a posztmodern önreflexió között. Az viszont biztos: akinek bejön a sötét, szatirikus, minden filmes panelt kifordító krimi, annak ez a sorozat igazi csemege – míg másoknak inkább csak vizuális kalandozás lesz, amiből a végén legfeljebb a füst marad emlékezetes.

-Herpai Gergely „BadSector”-