FILMKRITIKA – Jurassic World: Újjászületés – újraélednek a dinoszauruszok, de velük együtt visszaköszön minden, amit már tucatszor láttunk ebben a sorozatban. A Mamut II moziban tartott sajtóvetítésen úgy éreztük magunkat, mintha egy régi családi fotóalbumot lapozgatnánk: ismerős arcok, régi poénok, új köntösben, de a háttérben ugyanazok a sémák köszönnek vissza. Bár a film próbál friss vért pumpálni a franchise-ba, végül ugyanabba a megszokott kerékvágásba csúszik vissza – igaz, néhány jelenet azért még most is képes felébreszteni a kihűlt rajongói lelkesedést.

A Jurassic World: Újjászületés már az első percekben felvonultatja, miért szeretjük – és miért untuk már kicsit ezt a sorozatot. Egy szeleburdi tudós elpottyant egy Snickers-csomagolást, ezzel elindítva az események láncolatát, ami végül az Ile Saint-Huber szigeten élőket a mutáns dinoszauruszok ebédjévé teszi. A kezdés lendületes, de aztán Gareth Edwards rendező (ismerős lehet a Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet és a Teremtő révén is) úgy dönt, hogy inkább ráérősen ágyaz meg a cselekménynek. A hetedik Jurassic-mozi bizony nem kis teherrel indul: hogyan lehet folytatni egy szériát, amelyben már a dinoszauruszokat is ráengedték az emberiségre (Jurassic World: Bukott birodalom), majd jött egy sáskás kitérő (Jurassic World: Világuralom), most pedig valahogy mégis új korszakot kéne indítani? Nem csoda, hogy egyes részeknél a néző is majd’ elalszik, annyi a szócséplés.

Örök visszhang

Az alkotók gyorsan elintézik a második trilógia hagyatékát: megtudjuk, hogy az újjáélesztett őshüllőket a klímaváltozás által terjesztett betegségek gyilkolják halomra. Hogy ezt biztosan mindenki megértse, először egy New York-i forgalmi dugóban haldokló dinoszaurusz mutatja be az elméletet, aztán egy animált múzeumi tárlat is újra elmondja, végül pedig Jonathan Bailey paleontológus karaktere hosszú percekig magyarázza a lényeget – hátha valakinek kimaradt volna a biosz óra. Ez a didaktikus magyarázkodás persze nem példátlan a műfajban, de David Koepp forgatókönyve (aki az eredeti Jurassic Park-ot is jegyezte) annyira szájbarágós, mintha a nézőt teljesen inkompetensnek gondolná. Mindeközben két teljesen új karaktercsapat is bemutatkozik, mindenki saját, gondosan elmagyarázott háttértörténettel – ahelyett, hogy ezek természetesebben, a történetből derülnének ki. Különösen fájdalmas nézni Scarlett Johansson és Mahershala Ali karakterének, Zorának és Duncannek a túlírtnak ható, didaktikus baráti beszélgetését, amelyben mindent előre megkapunk, amit tudni érdemes – és amit nem is feltétlenül akartunk tudni.

Közben persze beindul a gépezet: Zora, az egykori kommandós, egy gyógyszeripari nagykutya (Rupert Friend) megbízásából vérmintát kell gyűjtsön három gigászi dínótól. Segítséget kérnek Jonathan Bailey dr. Henry Loomisától, a kiszemelt példányok ugyanis a Snickers-incidens után elszabadult Ile Saint-Huber szigetén rejtőznek. A csapatot kiegészíti Duncan, azaz Mahershala Ali, aki hajót is tud szerezni, Ed Skrein zsoldoskaraktere, plusz két „vörösinges” statiszta, akikről tudjuk, hogy csak a dínók ebédlistáját fogják bővíteni. És hogy teljes legyen a Jurassic-klasszikus feeling, egy bajbajutott család – apuka, két lány és egy betépett barát – is bekeveredik a nagy kalandba.

Dialógus-mérgezés és dínóshow

Az első óra leginkább arról szól, hogy mindenki beszél – sokat, hosszan, néha fárasztóan. A karakterek papírízűek, Ed Skrein alakítása gyakorlatilag elveszik a sűrű szövegben, de ahogy hőseink végre partra lépnek Saint-Huberen, hirtelen minden életre kel. A gépies párbeszédek helyét igazi, emberi reakciók veszik át. A víz alá nem merülő dinoszauruszok újra akcióba lendülnek, és végre látványos, kreatívan megkoreografált jeleneteket kapunk: a T-rexes folyami üldözés (amit Michael Crichton eredeti Jurassic Park regényéből emeltek át) vagy a sziklamászós menekülés már-már a régi idők kalandfilmjeit idézi. Edwards rendezése és John Mathieson operatőri munkája ilyenkor mutatja, miért szeretjük ezt a világot: amikor emberek dinoszauruszok között sodródnak, egyszerre rettegnek és ámulnak.

Jonathan Bailey viszi a prímet: az első órában ugyan ő a „tanár bácsi”, aki minden kiskaput bezár, de később remekül működik Johansson mellett, amikor végre a karakterek is lélegezhetnek. Johansson Zorája eleinte cinikus és laza, de ahogy bedurvulnak az események, valódi, ütős akcióhősnővé válik. A mellékalakok sajnos kétdimenziósak maradnak – Mahershala Ali igazán többet érdemelne, főleg, hogy az Alita: A harc angyala óta nem szerepelt ekkora filmben, bár a végére neki is jut egy emlékezetes pillanat.

Mutánsok, Spielberg-árnyak és vérszegény horror

Az Újjászületés fináléja már kevésbé áll a lábán: a mutáns dínók támadása ugyan néha megidézi a Jurassic Park legendás konyhai jelenetét, de az ellenfelek karaktere eltűnik a CGI-zuhatagban. Amikor előkerül a még nagyobb, furább szörny, azt sem lehet igazán félni – nincs meg az a zsigeri borzongás, amit Spielberg (vagy a Cápa, Indiana Jones) klasszikusaiban éreztünk. Hiába a sok tiszteletadás, az Újjászületésből hiányzik az okosan adagolt, gyerekbarát, de mégis hátborzongató feszültség, ami a franchise-t kultikussá tette. Még a halálesetek sem hagynak nyomot: az egyik sorsfordító jelenetet például a stáblista előtt teljesen visszavonják.

Összességében olyan érzésünk van, mintha az Újjászületést gyorsan kellett volna tető alá hozni – három évvel a Jurassic World: Világuralom után szinte még forrók a székek, de már itt is van az új epizód. Edwards rendezése most is profi, az akciók pazarul koreografáltak, de a forgatókönyv széteső, túlmagyarázott, a karakterekből hiányzik az igazi élet, a dínók pedig háttérdíszletként szolgálnak. A nagy visszatérés helyett így csak egy közepes Jurassic-mese született, amely néhány pillanatra képes felidézni a régi varázst – de új csodát már nem mutat.

-Herpai Gergely „BadSector”-