FILMKRITIKA – Danny Boyle visszatérése a 28 évvel később című posztapokaliptikus horrorral egyben nosztalgikus, egyben önironikus: a film bátran felvállalja, hogy rengeteg régi sémát és klisét csomagol újra, miközben igyekszik pár pimasz csavarral és sötét humorral új életet lehelni az ismerős rémképekbe. A szerda esti sajtóvetítésen a Mamut II moziban, az Etele Pláza díszbemutatóján élőben szembesülhettünk vele, hogy az apokalipszis jól bejáratott sablonjai egyaránt tudnak kellemesen nosztalgikusak és helyenként fárasztóan ismerősek is lenni, de Boyle csapata azért húz pár váratlant is – ha néha kicsit bele is ragad a múltba, miközben egy kisfiú megrázó felnövéstörténetét is megismerhetjük…

Ha létezik filmes műfaj, amely állandóan az élet és halál dilemmáját boncolgatja, az biztosan a zombifilmeké – ám kevés mozi járt annyira a probléma mélyére, mint Danny Boyle 28 nappal később című, ikonikus opusa. Itt Nagy-Britanniát hermetikusan lezárták, hogy feltartóztassák a „Rage” vírust, ami a lakosság zömét vadállati, futólépésben támadó lényekké változtatta. Az egész világ megnyugodhatott, hogy a pokol ilyen elegánsan bekerült egy földrajzi karanténba. Micsoda szerencse, nem igaz?

Vér, verejték, statisztika

Ezt az aprólékosan kiépített védelmi vonalat már Juan Carlos Fresnadillo félresiklott 28 héttel később filmje is megrogyasztotta 2007-ben, de Boyle új folytatása, rögtön a feliratoknál visszazökkenti a cselekményt a kiindulóponthoz. Ez is azt bizonyítja, miért ragadt annyira bele a kollektív emlékezetbe ez a poszt-9/11-es mestermű: kendőzetlenül tárja elénk, mennyire vékony jégen egyensúlyoz a civilizációnk. Nemcsak a nyugati társadalmak önpusztító haragjáról, de az emberi faj törékenységéről is szól: az önfenntartás ösztöne mindig is veszélyesebb volt a túlélésnél. Akiket szeretünk, azok örökké élnek a gondolatainkban; a tömeges, arctalan áldozatok viszont, akik más országban halnak meg, mintha soha nem is léteztek volna. Ahogy egy bizonyos tömeggyilkos fogalmazott: „Egy halál tragédia, egymillió halál statisztika.”

A zombifilmek attól dermesztők, hogy a személyes iszonytatóan személytelenné válik – Boyle 28 nappal később című filmje pedig minden eddiginél félelmetesebb, mert hősei olyan gyorsan fertőződnek meg, ahogyan csak futni tudnak, ezzel is azt hangsúlyozva: nincs valódi menekvés. A 28 évvel később különlegessége, hogy ugyanerre a nyugtalanító igazságra sprintel rá, csak ezúttal a megváltás reményében. Fura, de mégis kielégítő elegye ez a feszültségnek és a gyengédségnek, amely ráadásul ateista filozófiájával és vad narratív váltásaival is klasszikus Boyle–Garland együttműködésként működik. Ez a posztapokaliptikus dráma azt állítja: aki tagadja a halált, az az élet hitelességét ássa alá.

Szent Sziget: új világ régi félelmekkel

Ez a film sokkal inkább feszült, mint igazán ijesztő: a nagy stúdiós horrorhoz illő összes sokkot, vért és őrült támadást megkapjuk, de a világ már annyit változott a Rage vírus elterjedése óta, hogy a régi, nyers pánikot nem lehet ugyanúgy visszahozni. A tomboló fertőzöttek továbbra is úgy törnek előre, mintha szét akarnák marcangolni a vásznat, és a bevezető jelenet – ahol egy rakás gyerek bámulja a Teletubbies-t, miközben vacsora lesz belőlük – simán felér az eredeti leggyomorforgatóbb pillanataival. Boyle azonban elég rutinos (vagy fáradhatatlanul kreatív) ahhoz, hogy rájöjjön: a gyors zombik 2022 után már nem hozzák ugyanazt a hideglelést, és a bevezető is inkább kifáradt rutin, mint valódi újítás.

A fókusz innentől a Szent Sziget (Holy Island az eredeti verzióban) elzárt közösségére kerül, ahol közel harminc éve próbálnak túlélni az apokalipszis után. A Northumberland partjainál megbújó kis sziget (a valóságban is létezik, mindössze 180 lakossal) csak apálykor megközelíthető, így a lakók szép lassan saját kis társadalmukat és szabályaikat alakították ki. Itt már senkit nem érdekel a külvilág sorsa – a szigetet körbehajózó karanténhajók minden menekülési kísérletet azonnal elfojtanak, cserébe áram és készletek nélkül kell boldogulni. Ez a bezártság néha szinte luxusnak tűnik az önző nyugalomért cserébe.

A tizenkét éves Spike számára két dolog fontos ebben a világban: hogy olyan kemény túlélő legyen, mint az apja, Jamie (Aaron Taylor-Johnson), és hogy segíteni tudjon beteg édesanyján, Isla-n (Jodie Comer). A fiú éppen első portyájára indul a szárazföldre, apja kíséretében, és a beavatási rituálé olyan szertartásos, hogy könnyen összetéveszthetnénk bármelyik posztapokaliptikus YA-filmmel – főleg, hogy még brit háborús filmrészletek is felvillannak, amelyek a történetet egy egész nemzeti-koloniális múltba ágyazzák.

Árnyak és rémek között

Spike felnőtté válása jóval veszélyesebb, mint amire számítani lehetett: apjával, Jamie-vel együtt olyan fertőzöttek új generációjával néznek szembe, mint a pocakos „Slow-Low”-k vagy a feltűnően férfias „Alfák”, nem is beszélve a klasszikus, rongyokba csavart futókról. Csakhogy Spike-ot nem is a zombik hozzák igazán lázba, hanem a világ vad, határtalan tágassága. Mezőségek, erdők, és egy örökké égő tűz, amit egy elmebeteg volt orvos tart életben – annyira, hogy még Jamie is nagy ívben kerüli. A Szent Sziget partján túl új élmények és titkok várnak, köztük – Spike reményei szerint – egy gyógymód anyja furcsa tüneteire, fejfájásra, orrvérzésre, zavartságra. Az apja közönyössége egyre jobban bosszantja, hiszen Spike azt tanulta: az igazi férfi bármilyen áron megvédi a családját. Néhány nyílvesszőt pakol a tegezébe, majd anyját magával csempészve visszaszökik a szárazföldre. A terv? Megkeresni azt a bolond dokit, és hátha csoda történik.

A 28 évvel később második felvonásai már sokkal inkább emlékeztetnek az első filmre: sebezhető emberek próbálnak életben maradni, miközben Anglia posztapokaliptikus vidékein kóborolnak, kerülve a feldühödött élőhalottakat. A film összekötő szövete azonban nemcsak a menekülés, hanem Anthony Dod Mantle extravagáns iPhone-kamerázása is: ez a látványvilág rafináltan reflektál az eredeti Canon XL1-ös, nyers vizualitására, és tökéletesen egyensúlyoz a társadalmi összeomlás ocsmánysága és az újjászületés szépsége között. A színek pazarul izzanak, miközben a természet hideg közönye mindent elnyel. Boyle rátesz egy lapáttal: a zombivadászat képeit szinte fétisszinten túltolja, olcsó bullet-time effekttel villantva minden látványos nyaklövéssel, miközben a sztori azt sugallja, talán nem is annyira egyszerű ösztönlények ezek a fertőzöttek.

Hol a határ ember és szörny között?

A film ugyan veszít a tényleges rémisztgetésből, de ezt pótolja egy furább, mélyebb feszültséggel. Boyle és Garland itt még bátrabban emberi arcot adnak a szörnyetegeknek: a 28 évvel később egyre inkább arról szól, mennyire vékony a határ „ők” és „mi” között. Őszintén szólva először kissé kínosan érintett, hogy a fertőzöttek „evolúciójával” kezd el játszani a film (annyira elcsépeltnek tűnt, távol az eredeti, zsigeri brutalitástól), de Garland forgatókönyve aztán olyan vad és váratlan irányba kanyarodik, hogy muszáj voltam beszállni ebbe a menetrendbe.

A titok Spike tapasztalatlansága: mindent friss szemmel látunk rajta keresztül. Boyle régi specialitása a hiteles gyerekszereplő, Alfie Williams pedig első filmjében szinte mágnesként vonzza a tekintetet: egyszerre tud félelmet nem ismerő túlélő és rettegő, anyjáért aggódó kisfiú lenni.

Sorsok a pusztulás peremén

Jodie Comer játéka igazi jutalom: karaktere végre többet jelent annál, hogy csak izzadva sodródjon a háttérben. Isla demenciája először túlságosan is filmes klisének hat – néha a fiát is az elhunyt apjával keveri –, de az ebből fakadó jelenetek végül több érzelmi töltetet adnak, mint amennyit az első félóra összecsapottabb pillanatai elvennének. Spike zavara, amikor anyja felnőtt férfiként kezeli – itt az élők és a holtak közötti határ is elmosódik. A film így is érzékelteti: a 28 évvel később csak a történet első felvonása, jövőre jön a Nia DaCosta-féle The Bone Temple is, de már most akad benne emlékezetes pillanat bőven.

Spike, aki a zombi-apokalipszis árnyékában nőtt fel, valójában a haláltól védett világ szülötte. Bár a falu szélén pár kereszt őrzi az áldozatokat, a halál valójában mindig „odaát” történik – túl a gátakon, ahová naponta csak félig lehet átjutni. A Szent Szigeten kísértetek tanyáznak, de orvos már rég nincs, és ha valaki eltűnik a szárazföldön, tilos utána menni. Spike-nak rá kell döbbennie: a halál itt is, ott is jelen van – és ha meg akarja menteni az anyját, meg kell tanulnia szembenézni azzal, amit eddig elkerült.

A végső fejezet csendes, meditatív – legalább akkora váltás, mint amilyen az első film harmadik felvonásában beköszöntő katonás/erőszakos szál volt. Az egészet Ralph Fiennes emeli magasabb szintre: Dr. Kelson karakterében egyszerre van meg Colonel Kurtz őrülete és Dumbledore szeleburdisága („A méhlepény varázsa!” – ez a mondat valószínűleg örökzöld lesz). Ebben a váratlanul érzelmes fináléban háttérbe szorul Spike menekülése a halál elől – helyette az kerül előtérbe, hogyan tanulja meg: csak az hal meg igazán, akiről el is feledkezünk.

Memento mori – az élet ára

Ha elfelejtjük, hogy egyszer minden véget ér, az életünk is értelmetlenné válik. Lehet, hogy a világ magára hagyta Angliát, hogy rohadjon, de bármely társadalom, amely tétlenül nézi egy egész ország tömegsírba süllyedését, maga is beteg. Boyle szerencsére nem kezd el filozofikus mélységekben együtt érezni a fertőzöttekkel – ez továbbra is egy őrült, meztelen zombifilm, az együttérzés csak a műfaj keretein belül mozog. A 28 évvel később viszont mesterien használja fel a zsáner minden toposzát arra, hogy rámutasson: a tragédia és a statisztika között sokkal vékonyabb a határ, mint hinnénk.

– Herpai Gergely „BadSector” –