SOROZATKRITIKA – Van, amikor egy sorozat második évada kényelmesen hátradől, és eléldegél az első sikerén – na, a Különválás erről mit sem tud. Dan Erickson zseniális Apple TV+ szériája, Ben Stiller vezetésével, még tovább feszíti az erkölcsi és egzisztenciális húrokat: groteszk irodai pokol, bravúros karakterdrámák, rétegzett rejtélyek és olyan morális labirintus, amelynek egyre több a sötét zuga. A Lumon hófehér, hideg folyosói most még veszedelmesebb játszmák színterévé válnak, a néző pedig egyre mélyebbre merül a tudat kettéhasításának őrült világában. Ez a szezon tényleg mindent megad – főleg, ha valaha rémálmod volt egy liftben rekedve.

Ben Stiller és Dan Erickson kultsorozata már a startnál letette a névjegyét a modern tévé csúcsán, de a második évad még ehhez képest is magasabbra teszi a lécet. Az új Benti Szint vezetője, Mr. Milchick (Tramell Tillman) pánikszerűen próbálja összetartani a széthulló rendszert, miután az OTC-protokoll miatt a bentiek hosszú időre kiszabadultak a nagyvilágba. Megtudjuk, hogy Mark és az MDR-csapat szenzációs kiszivárogtatásaik nyomán igazi nemzetközi hírességekké lettek, és ennek köszönhetően a Lumon egy lazább, emberszabásúbb „különválás-reformot” volt kénytelen bevezetni. Mielőtt azonban bárki megnyugodna, hogy most már könnyed lesz a hófehér folyosókon bolyongani, hamar rá kell döbbenniük: a felbátorodott finomítók számára minden válasz újabb szakadék, minden ajtó mögött sötétebb titok vár.

Mindenki cipeli a saját keresztjét

Dylan, most hogy némi betekintést nyert a kinti életbe, kétségbeesetten próbál többet megtudni a kinti családjáról – a nyomozása persze nem veszélytelen. Irving szívét darabokra töri, hogy a leválasztott lelki társa valaki mással él együtt – fájdalma valósággal átüt a képernyőn. Hellyt pedig szó szerint megrázza, hogy kinti énje, Helena Eagan, nem más, mint a Lumon leendő vezérigazgatója – egyből más fénytörésbe kerül minden harca a rendszer ellen. Mark továbbra is reménykedik, hogy közelebb kerülhet Hellyhez, miközben egyre mélyebben gyötrődik azzal a felismeréssel, hogy a Wellness-igazgató, Ms. Casey (Dichen Lachman) a saját felesége, Gemma. Ms. Casey-t utoljára Kinti Irving sötét, baljós folyosóin láttuk átvonulni, amikor elindult a Lumon rémisztő „tesztelési” szintje felé. Mark most mindent megtesz, hogy megtalálja – ennek során új részlegek, szövetségek és jeges igazságok kerülnek felszínre, de a válaszok csak még több kérdést szülnek.

Közben a Lumon falain túl Mark nővére, Devon (Jen Tullock) képtelen túltenni magát azon, hogy „Még él!” – szerencsére aktívabban bekapcsolódik Mark különös ügyleteibe. Az imádnivaló Ricken (Michael Chernus) továbbra is az egekben jár, mert a benti Mark a könyvét szinte bibliaként imádja. És akkor itt van Cobelvig (Patricia Arquette) is, akinek a nevében is benne van a skizofrénia: Harmony Cobel/Mrs. Selvig – ezt a frappáns névadást a The You You Are szerzőjének köszönhetjük. Ő most minden erejével azon dolgozik, hogy visszaszerezze a hatalmat a vezérigazgatói bakik után.

Ez a tízrészes évad minden szinten tovább emeli a tétet, próbára teszi a lojalitást, és bámulatos kreativitással bővíti a Különválás világát – az álmokat és főleg a rémálmokat is simán túlszárnyalva. Dylan találó mondata tökéletesen leírja az évadot: „Ez annyi kib*szott dimenzióban el van b*szva, hogy megszámolni sem lehetne.” A Lumon újabb szintjei és eddig nem látott helyszínei még mélyebbre vezetnek a vállalati horror legendáriumába, miközben az írásművészet és a világépítés tovább fokozza a morális feszültséget – néző és karakter egyaránt saját határait feszegeti, amikor a különválás etikai kérdései kerülnek terítékre. Minden eddiginél bátrabb a történet, de az igazi erőt az aprólékos részletek és a parádés színészi játék adják.

Kettős élet, kettős tudat

Az új évadban végre mélységében ismerhetjük meg a különválasztott karaktereket, legyen szó irodai vagy magánéleti drámákról – a színészek pedig lubickolnak a lehetőségekben. A Mark és Petey barátsága óta nem volt ilyen emlékezetes „irodai bromance”: Cherry és Turturro érzékeny, árnyalt alakítást nyújtanak Dylan és Irving szerepében. Lower elképesztően finoman árnyalja Helly karakterét: a benti Helly harcos, elszánt és dacos, míg a kinti Helena a cég megszállott, elkötelezett vezére, aki szemrebbenés nélkül tagadja el a bentiek emberségét. Scott, akit az első évadban is sokat láttunk a kinti világban, most valósággal szétválasztja a benti és kinti Mark közötti finom különbségeket, és a fináléban pályafutása egyik legbrutálisabb alakítását nyújtja.

Az új karakterek közül kiemelkedik Miss Huang (Sarah Bock), a szemtelenül fiatal helyettes menedzser, és Mr. Drummond (Ólafur Darri Ólafsson), aki újabb félelmetes árnyékot vet a Lumon falaira. Milchick már eddig is minden jelenetben jelenetlopó volt, de Tillman most egész egyszerűen földbe döngöli a nézőt: humor, energia, düh, szellemesség, és a kétségbeesett próbálkozás, hogy a poklot mennyországgá varázsolja. Ms. Cobel a hatalomvesztés után befelé fordul, múltját boncolgatja – Patricia Arquette újfent lubickol a szerepben. Ms. Casey (Dichen Lachman) idei játékát csak titokban lehet méltatni, különben mindent lelőnénk.

Ms. Casey előtt tisztelegve próbáltam minden epizódot ugyanannyira élvezni, de három különösen vakmerő, a sorozat kereteit teljesen szétfeszítő rész egészen kiemelkedik – (harminc pont mínusz, hetven még maradt). Először kapunk teljesen benti- és kinti-fókuszú epizódokat, vadonatúj helyszíneket, kreatív kísérleteket, és Kier, PE fagyos, szürke telén forgatott jeleneteket.

Képernyőre festett rémálom

Ha valaki azt hitte, az első évad vizuálisan már elérte a csúcsot, most kapaszkodjon: a Különválás második szezonjának képi világa úgy vág fejbe, mint az MDR önsegítő könyvének 197. oldala. Jessica Lee Gagné, Suzie Lavelle és David Lanzenberg operatőri munkája minden jelenetből festményt varázsol – legyen az egy akvárium fénye Mark sötét nappalijában, vagy egy naplemente visszaverődése a Lumon üvegén, vagy egy arcközelire húzott, érzelmes tekintet. A világítás, a kameramozgás, a térhasználat, a színek és a beállítások mind-mind tökéletesen szolgálják a hangulatot, miközben Theodore Shapiro Emmy-díjas zenéje minden érzelmi hullámot tökéletesen aláfest. Az évad rendezői – Samuel Donovan, Uta Briesewitz, Stiller, Gagné – elképesztő precizitással vezetik végig a sztorit, Stiller öt epizódot is rendez, köztük két kiemelkedőt és egy elementáris erejű finálét. Gagné hetedik epizódja pedig szívszorító, elgondolkodtató és vizuálisan is lenyűgöző, napokig benne marad az ember fejében.

Káoszból katarzis, kérdésekből szorongás

A második évadban ugyan kapunk néhány választ, sőt, egy-egy karakter életébe is mélyebben beleláthatunk, de az egész évad jóval összetettebb, mint az első volt. Rengeteg új történetszál és egy rendkívül sürgős, veszélyes misszió mellett néha elveszik a fókusz, és maradnak olyan karakterek vagy sztorik, amelyek még kidolgozatlanok – két olyan hiba, amelyeket talán a folytatásban majd orvosolnak. Ami biztos: a sorozat még akkor is elképesztő magabiztossággal halad előre, ha mi nézőként épp elvesztjük a fonalat. Amikor végül tényleg szükség lesz válaszokra, biztosak lehetünk benne, hogy a Különválás előbb-utóbb mindent az asztalra rak.

Amikor lemegy a stáblista, és ott maradsz a tökéletesen szerkesztett káosz kellős közepén, garantáltan nem tudsz majd lehiggadni: újabb kérdések, újabb aggodalmak, fájó szív, és sokak számára az az érzés, hogy legszívesebben már holnap beadnád a felmondásodat. Bár a következő évadig tartó várakozás minden fanatikus rajongót kikészíthet, ezt az évet tényleg megérte kivárni – így minden reményünk, hogy a folytatás is ilyen lesz.

-Herpai Gergely „BadSector”-