TESZT – Hideo Kojima öt és félév után visszatért legegyedibb játékának, a Death Strandingnek folytatásával. Az egészen különleges sci-fi open world akciókalandjáték és „hordárszimulátor” alapvető elemei persze most sem változtak, ám a játékmenetbe annyi újdonságot sikerült belepréselni, hogy egészen egyértelműen egy teljes értékű folytatásról és nem csak egy Death Stranding 1.5-ről beszélhetünk. Nem is beszélve a hihetetlenül eltalált, a legprofibb sci-fi filmeket és sorozatokat is megszégyenítő történetről, melyben továbbra is Norman Reedus alakítja a halhatatlan hordárt, Sam „Porter” Bridgest, akinek ezúttal egy rövid mexikói bevezető rész után Ausztráliát kell egyesítenie.

11 hónappal járunk az első Death Stranding eseményei után. Sam Porter Bridges (Norman Reedus), miután egyesítette az Amerikát és a katartikus és Kojima módon furcsa befejezés után búcsút mondott a Bridges-nek, Lou-val, az adoptált kisgyerek lányával (aki BB, a játék során rajta csüggő különleges „csecsemő” volt az első részben) Mexikóban éli bujkáló, szinte remeteszerű életét. Az egykoron különleges képeségekkel bíró, másokat és saját magát is teleportáló hordárnő, Fragile (Lea Seydoux) azonban felkeresi, hogy az UCA megbízásából segítsen Mexikóban a UCA királis hálózatát kiterjeszteni. Sam beleegyezik, de csak abban az esetben, ha „megbocsát” neki a UCA, amiért nem ég hamvasztotta el a halott hitt Lou BB testét, illetve végre leszállnak róla és Lou-ról, illetve amiatt is, mert találkozhat régi barátjával, Deadmannel (Guillermo del Toro – a köpcös mexikói rendező az első résznek is egyik legeredetibb figuráját alakította). Deadman elárulja, hogy létezik egy „plate gate”, amin Mexikóból közvetlenül Ausztráliába lehet teleportálni, illetve, azt a meghökkentő felfedezését, hogy a BB 28-nak hitt Lou valójában nem is BB 28, így nincs regisztrálva a UCA rendszerében. Sam visszatér a rejtekhelyére, ám ezek után drámai események következnek (melyeket nem spoilerezünk el), amelyek révén Fragile különös lebegő futurisztikus hajójára, a Magellánra, majd Ausztráliába kerül, ahol a tényleges open-world kaland elkezdődik.

Kojima a sci-fi történetmesélés nagymestere

A Kojimára jellemző egészen elképesztő hangulatú, sci-fi és egészen szürreális elemeket egyaránt tartalmazó történet most is a székünkhöz fog szögezni és ha Kojima-fanként azt hitted, hogy a Death Strandinggel a veterán japán mágus-fejlesztő már kimaxolta irigylésre méltóan elképesztő tehetségét, akkor csalatkoznod kell: a fordulatokra, a torokszorítóan izgalmas felfedezésre a nagy mester rátett két lapáttal és talán nem túlzás azt mondani, hogy a Death Stranding 2 Hideo Kojima igazi magnum opusa, annyi mindent beleadott magából a japán legenda.

Az a japán legenda, aki valahol mindig is filmrendező szeretett volna lenni, és tulajdonképpen valahol ezt el is érte, hiszen a játékai egyre inkább váltak a vérporfi hosszú átvezetőik révén egyfajta „interaktív mozikká” – nem a szó, régi, kilencvenes évekből ismert értelmezésében, hiszen itt a komplex, elképesztően addiktív és élvezetes játékmenet is teljes egészében kidolgozott, szerves része a teljes élménynek. De egyelőre még időzzünk egy kicsit a szürreális – sokszor kedvenc rendezőmet, a nemrég elhunyt David Lynch-et idéző filmes résznél – amely egy teljes értékű filmként, vagy sci-fi sorozatként is megállhatná a helyét, olykor a legjobb rendezőkhöz méltó átvezető jelenetekkel, és elsőrangú színészi alakításokkal. Norman Reedusnak konkrétan élete eddigi legnagyobb alakítását láthatjuk, amikor az őt ért tragédiákról röviden, szófukaron, a mély, borízű baritonján beszél, vagy amikor az érzelmeit, a mély keserűségét, a kiégettségét a tekintetéből, egyetlen arcrezdüléséből levesszük.

De a többi színészről is ugyanez elmondtható, Lea Seydoux szerintem messze nagyobbat alakított itt, mint a James Bond filmekben, de az igazi döbbenetes alakítást a játék főgonoszát, Higgs-et alakító Troy Bakert hozta, akiről két dolgot szinte el sem hittem el a játék során: egyrészt, hogy most tényleg, frankón ez az ember alakította (oly sok más szerepe mellett) a Last of Us Joelét, és hogyhogy nem alkalmazzák már hollywoodi filmekben, amikor ilyen szinten képes igazi kaméleonként teljesen eltérő karaktereket megjeleníteni. Amennyire imádtad Joelt a The Last of Us-ban, annyira fogod gyűlölni Higgs-et, olyan mérhetetlen cinizmussal okoz megannyi keserűséget hőseinknek. Miközben a The Last of Us-ban Joelért izgultál és a legnagyobb sok az volt, ami vele történt a The Last of Us 2-ben, addig a Death Stranding 2-ben Sammel legszívesebben atomjaira zúznád szét ezt a grand guignol, groteszk bohócot, aki egybe a játéktörténelem egyik legeltaláltabb és legvisszataszítobb, ugyanakkor egyben legkülönlegesebb antagonistája is.

Persze, nem mehetünk el a különös mellékszereplők mellett, hiszen del Toro mellett itt van egy másik rendező legenda, a Mad Max filmekről híressé vált George Miller is, aki Tarmant alakítja, Magellán „kátránykezű” parancsnokát, vagy Dollmant, egy konkrétan egy olyan életre kelt baba, akibe egy ember lelke (vagy „Ka-ja”, Kojima állandóan visszatérő) költözött.

Végül muszáj még megemlíteni az olasz Luca Martinellit, aki ezúttal Mads Mikkelsen helyett a különleges túlvilági kommandós katona, akivel – gondolom, ez nem túl nagy spoiler – Samnek majd szembe kell szállnia. Martinellit egyébként nemrég A halhatatlan gárda 2-ben láthattuk – mondanom sem kell, hogy Kojima itt színészi képességeit nagyságrendekkel jobban „megdolgoztatta”.

A történet minden ízében, fordulatában, az összes egyedi, különleges karakterével maximálisan a képernyő elé fog szögezni és ha elakadsz a mély túlvilági kátrányban, vagy a szakadó hóban a leharcolt járműveden, akkor ez lesz, amiért tovább küzdesz és menetelsz, mert tudni akarod, hogy mi lesz a vége a sok rejtélynek és a befejezése a különleges sci-fi történetnek, amely egyben az emberiség kihalásáról is elmesél nekünk egy rendkívül sötét és összességében elég depresszív narratívát. Az talán mondanom sem kell, hogy amikor a végső stáblista lepereg, akkor olyan katarzist érsz meg, hogy szinte garantáltan végig fogod nézni az utolsó alkotóig. (És igen, lesz stáblista utáni jelenet is, amely egyben utalás is lehet a harmadik részre.)

Hordár a pácban

Amennyire egyedi és különleges a történet, olyannyira kifinomult lett a második részre a játékmenet, amelynek szinte minden aspektusán javított Kojima és csapata. Persze, most sem ússzuk meg az elején a gyaloglást több küldetés erejéig is, de rövidesen itt is irányítható járművekhez juthatunk.

Az első részből ismert háromkerekű motort és miniteherautót Kojimáék alaposan átalakították, most már sokkal inkább hasonlítanak sci-fi járgányokra, mint a DS1-ben, ahogy fel. Én szinte mindenhová miniteherautóval mentem, pedig egy olyan egészen morbid módon vicces „járművet” is kapunk, mint az elektromos koporsó „lebegő deszka”, amivel havon, vízen, vagy kátrány felett is lebeghetünk. Én ezt nem nagyon használtam ki, mert teherautón sokkal több mindent tudtam szállítani, és a főküldetések zömében a hatalmas csomagokat kellett eljuttatni a célállomáshoz.

A járművek mellett persze most is ott voltak a különféle alternatív szállítási lehetőségek, mint például az építhető siklószerkezetek, de olyan új, egyedi megoldásokat is alkalmazhattunk, mint az ágyúk, amelyik hősünket egyfajta modern Münchaussen báróként repítették egy becélzott helyszínre, ahová aztán ejtőernyővel ereszkedhetett alá. De a legelvontabb alternatív „utazási” mód azonban mégsem ez volt, hanem a teleportáló termálfürdők (igen, jól olvastátok, hát ilyen ez a Kojima, haha…), amit Heartman állandóan hányó női kolleginája mutat meg nekünk.

A csomagok leadása viszont nagyjából ugyanúgy működik, mint az előző részben: amikor megérkeztünk, egy rövid animációt láthatunk, amint Sam letérdel és bepakolja a csomagokat, majd a célszemélynek először az elmosódott, alig látható, majd a királis hálózatra való csatlakozásuk után teljes egészében látható hologramjukkal beszélgethetünk. Talán ez volt az egyetlen része a játéknak, amit a sokadik ilyen csomagátadás után picit azért untam: néhány kivételtől eltekintve nagyjából ugyanazt a sódert lökik az „ügyfeleink”, csak a fősztorihoz tartozó emberektől hallhatunk mást, de az sem mindig feltétlen érdekfeszítő. Az előző résszel ellentétben egyébként kevesebb játékvilágbeli celebet láthatunk itt kameóként, aminek speciel most valahogy örültem, mert Herman Hulst, vagy Geoff Keighley inkább kizökkentettek a játék univerzumából, amikor most, a Death Stranding 2 előtt másodszor is lenyomtam az első részt, hogy mindent maximálisan felidézzek.

Ha „ölni” kell…

Bevallom őszintén és töredelmesen, nem mindent használtam ki igazán, mert jobban bíztam az általam gyártott kis teherautómban, amelyre egy idő után két külön géppuskát is rá lehetett szerelni és automatikusan lőtte az emberi, robot és túlvilági ellenfeleket egyaránt.

Itt kell gyorsan megjegyezni, hogy a harcrész kapta a Death Stranding 2-ben talán a legnagyobb ráncfelvarrást. Akik kicsit lustábbak és ilyen GTA-stílusban csak hasítani akarnak, azok ráhagyatkozhattak az előbb említett, járműre szerelt maguktól lövő gépfegyverekre, de bizonyos fegyverekkel akár mi magunk is lőhetünk vezetés közben (nem mindegyikkel). Emellett pedig hatalmas arzenállal bővült az első rész talán kicsit szegényes fegyvertára, én a legjobban talán a minigunt részesítettem előnyben, illetve a játék vége felé a „4szeres rakétavetőt”, amely a leghatékonyabb fegyvernek bizonyult a toronymagas bossok ellen.

Ha már a bossokat említettem: a különféle toronymagas BT (vagy PV, magyarul, bár itt most nem volt magyar szinkron, ugye…) szörnyetegek, vagy a Higgs elleni harc most még epikusabb volt, mint az első részben és előbbiek esetében talán kicsit nehezebbek is. Azért ilyen Bloodborne-féle bossharcokra ne tessék számítani, egy kis taktikázással, jó helyezkedéssel, és célzással mindegyiket le tudjuk gyűrni, még nagyon penge reflexekre sincs szükség…

Az elképesztő látvány most is a csúcson…

A Death Stranding első részét anno, 2019-ben PS4 Pro konzolon nyomtam végig először, és már annak is egészen döbbenetes grafikája volt, teljesen kimaxolta a Decima Engine-t, amit Kojima ingyen kapott a Horizon Zero Dawn fejlesztőitől, miután a Konami kirúgta Kojimát Metal Gear Solid 5 megjelenése után. A fotórealizmusnak ilyen szintjét még sosem tapasztaltam meg, és talán nem túlzás állítani, hogy ez a Death Stranding 2-re nemcsak maximálisan igaz, de egyben eddig ez a legszebb játék PS5-ön is. Alig várom, hogy a játék megjelenjen PC-re is, amely még jobban ki tudja használni a Decima képességeit, talán akkor is lesz nálam egy 21:9-es 4K-s OLED monitor, ami csak PC-s játékoknál tudja a teljes képernyőszélességet kihasználni.

A hihetetlen látvány pedig a filmszerű átvezetőknél és a poszt-apokaliptikus környezet kidolgozásánál is megteszi a hatását. Az átvezetőknél a színészek a végletekig kidolgozott arcrezdüléseit, tekintetük, mimikájukat csodálhatjuk, külső világban pedig az emberi civilizációt sokszor már csak nyomokban idéző tájakon, e- vagy túlvilági időjárás effekteken. Külön érdemes megemlíteni utóbbinál a hófödte hegycsúcsok elképesztő hóviharjait, vagy a PV-k támadásai során megjelenő túlvilági látványt. Sam ismét alászáll többször is a „pokolba” és ezek a helyszínek is hátborzongatóan realisztikusak – igaz, annyira talán nem kreatívak, mint az első rész első és második világháborús és vietnámi háborús csatahelyszínei.

Összességében tehát a látvány csillagos ötös, ahogy a játék zenei része is, amelyet most, cikkírás közben is folyamatosan hallgatok. A zenét a francia énekes-dalszerző Woodkid és a svéd zeneszerző Ludvig Forssell komponálta, utóbbi korábban az első játék zenéjét is készítette, és a Metal Gear Solid V: The Phantom Pain című játékban is dolgozott. Woodkidot eredetileg azért keresték meg, hogy eredeti dalokat komponáljon a játékhoz, miután elhunyt Ryan Karazija a Low Roar együttesből, akinek dalai gyakran szerepeltek az első játékban. Az elképesztően fülbemászó és hangulatos zene ismét szerves része a játéknak és rengeteget tesz hozzá a hangulaton túl a játék teljes élményéhez.

Ismét vár a Halálpart!

Nekem a Clair Obscur mellett a Death Stranding 2 eddig az év játéka, de még nem döntöttem el magamban, hogy végül melyik viszi pálmát. Kojima mester ismét hatalmasat alkotott, a hangulat fenomenális, ha kicsit is vevő vagy erre a speciális játékmenetre, akkor rendkívül addiktívvá válik és ez a művészi történet is a képernyő elé fog szögezni, egészen addig, meg Sammel együtt végre meg nem fejted, hogy mi áll a drámai, sokszor tragikus események mögött és hogy megbízóid vajon tényleg azok-e, akiknek állítják magukat. Hatalmas élmény volt tehát a végigjátszás, és várom a PC-s verziót is!

-Herpai Gergely „BadSector-

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

Fejlesztő: Kojima Productions
Kiadó: Sony Interactive Entertainment
Műfaj: sci-fi akció-kaland, open world
Megjelenés: 2025. június 26. (PS5)