Az otthonunktól indulva a szénporos bányákon át egészen a tehetősebb negyedekig vezet majd az utunk, és ez alatt a játék folyamatosan különféle lopakodós fejtörőkkel szórakoztat – vagy frusztrál, attól függően, mennyire figyelünk. Először csak kettő, később három karaktert irányíthatunk, és folyamatosan váltogatnunk is kell közöttük, hogy kihasználjuk az egyedi képességeiket. Hanna például egy fúvócsővel dolgozik, amivel hangtalanul kiiktathatja az ellenfeleket. Alva – Hanna volt főnöke – köveket hajigál elterelésként, míg Sebastian, a család régi barátja nem cicózik: odasétál az őr mögé, és egy jól irányzott mozdulattal földre küldi. Ráadásul mindenki másban is jó: Hanna átfér a szűk szellőzőkön, Sebastian vízben közlekedik, Alva pedig – hogy is mondjuk szépen – ereszcsatornán közlekedik, mint egy igazi Szájerjózsi.

A játékmenet eleinte erősen emlékeztethet a Shadow Tactics: Blades of the Shogun-ra, csak ez inkább fejtörőkre épül, mint nyílt taktikai sandboxra. Az elején még van némi mozgásterünk, hogy hogyan oldjuk meg az adott helyzeteket, de ez a szabadság idővel eltűnik, és a játék szépen lassan belesétál a lineáris pályatervezés csapdájába. A sztori közben egyre elborultabbá válik, és miközben ez történik, szinte garantált, hogy fel fog tűnni: az arcanimációk valami egészen pazarul sikerültek. Viszont a feladványokkal kapcsolatban van egy kis bökkenő – később már csak egy megoldás működik. Ha nem úgy csinálod, ahogy a játék elképzelte, akkor nem mész tovább. Ez bosszantó tud lenni, főleg azért, mert a játék elején még elhitette velünk, hogy ez nem így lesz. Ezt az illúziót nem kellett volna elültetni, mert ezzel pont azt a szabadságérzetet kaszálták el, amit a kezdetekben megígértek. Mentségére legyen mondva: a karakterek automatikusan rejtőzködnek, és checkpointból is mindig van kéznél, szóval a hibáinkért nem kell órákat visszatekerni.