SOROZATKRITIKA – Mindenből megárt a sok, még a „jó Trek”-ből is. Az első öt epizódot ledarálva a Star Trek: Furcsa új világok harmadik évadából, a geek-psziché elkerülhetetlenül rááll erre a hullámhosszra. Ez a széria anno úgy rázta fel a csillagközi posványt, mint Spock egy kétszáz éves sörözőversenyt: visszahozta a Roddenberry-féle őskori Trek-zsenialitást, keverte a Berman-érás kilencvenes évek színes szagos nosztalgiájával, és újra elhitette velünk, hogy a galaxisban tényleg bármi megtörténhet. Volt itt társadalmi tükör, pop-art színorgiában fürdő űrhülyülés, és persze lélekig hatoló pillanatok, miközben minden második percben nosztalgikus hidegrázást kaptunk.

Csakhogy mostanra ebből a keverékből mintha kicsorgott volna a lélek. Mélység? Talán egy féregjáraton túl. Hiába ejti ki az egyik szereplő, hogy a sci-fi arra való, hogy jobban ráismerjünk a saját valóságunkra – a harmadik évadban legfeljebb önmagunk szórakoztatása marad. Félreértés ne essék: jó mulatság ez, bőven elfér a Trek-palettán, de ahogy minden hardcore rajongó tudja, az igazi Star Trek mindig többet markolt, mint egy nagy „nézzük, ki lő le kit a hidon” fesztivál. A Furcsa új világok is megmutatta már, milyen, amikor tényleg reflektál a jelenre – elég csak visszaidézni, amikor a 23. századi történészek szerint a 2020-as évek Amerikája konkrétan egy „második polgárháború”. Kaptunk már vérbeli bírósági drámát az egyéni szabadságról, meg azt a zseniális Tomorrow and Tomorrow and Tomorrow részt, ahol Kirk végre nem csak fazon, hanem hús-vér, szerelmes hős lett. Ehhez képest most inkább a felszínt csiszolják fényesre.

Űrharc, Gorn, LED-cunami – és a karakterek tényleg élnek

A harmadik évad ott startol, ahol a második cliffhangere abbamaradt: a Gorn ráborul az Enterprise-ra, pár főt benyelt, a többiek meg menekülnek a CGI-szörnyek árnyékában. A történet csavarog rendesen, intelligensen vezetik végig – de mély filozófiai magasságokba nem igazán kapaszkodik. A sztori végkifejlete viszont cseppet sem csalódás, abszolút hozza a klasszikus Trek hangulatot, csak épp a látványvilágot elnyomja a mostanában divatos LED-fal-orgia, amitől az egész néha inkább egy átlagos tévés CGI-főzőversenyre hasonlít. A Gorn-támadás nemcsak testi, de pszichés traumákat is hoz, mindenki cipel valami lelkizős batyut – ki-ki mennyire bírja ezt befogadni, az már habitus kérdése.

A színészi gárda viszont továbbra is parádés. Anson Mount minden gesztusával elhiteti, hogy Pike kapitány tényleg a Trek-univerzum elitjéhez tartozik. Régi hagyomány, hogy a kapitányok nem csak az admirálisi székben léteznek: Picard jazzfanatikus és privát detektív, Sisko hol apuka, hol régész, Archer horrorfilm-mániás, Janeway depressziós magánnyomozó – Mount Pike-ja az első a modern Trekből, aki ezekhez valóban felnő. Sokkal többet ad, mint amit a forgatókönyv előír: elég egy arcizom, egy kacsintás, és már ott is vagyunk vele a hídon. A Batel kapitánnyal (Melanie Scrofano) való románc végre nem csak papírízű, hanem két valódi embert hoz közelebb egymáshoz.

Babs Olusanmokun továbbra is rétegelt, néha egészen sötét tónusú M’Benga dokiként, akinek a második évadban simán lenyomott klingon-háborús bűnös-gyilkosságát már az első részekben előhúzzák a fiókból. Jess Bush Chapel nővére most is ellenállhatatlan: egyszerre sziporkázóan vicces és totál őszinte, pont olyan, amilyennek egy modern Trek-hősnőnek lennie kell. Christina Chong La’an-ja igazi szarkasztikus, passzív-agresszív gyöngyszem: sosem volt még ilyen jó ennyit feszengeni egy fedélzeten.

Ethan Peck Spockja egyenesen Jane Austen-regényhős: faarc, feszített rend, de közben szinte vibrál alatta a rejtett érzékiség. Itt tényleg le lehetne forgatni a „Büszkeség és balítélet” űrverzióját! (Komolyan, még Nimoy is megirigyelhetné azt, ahogy elhangzik: „Nincs szükségem Bacchanaléra.”) Most már szinte minden a szerelmi szálakról szól – és meglepő módon működik is ez az egész Vulcan-latinovits poén.

Baráti kör, zombi-blődli és Frakes legjobb party-epizódja

Ezek a karakterek tényleg olyanok, mintha a sci-fi klub legjobb haverjai között ülnénk, viszont a nagy, sorsfordító sztorik hiányoznak, és amikor egy epizód zombikat dob be, az már a szatirikus határát súrolja. Star Trek és zombi? Köszi, de sosem kértük. Még egy „escape room” tematikájú, ásatásos rész sem javít sokat a helyzeten, igazából inkább az ötlettelenséget tükrözi.

Az évad abszolút győztese egy olyan epizód, ami vállaltan csak az örömzenéről, a jópofa kalandról szól – végre valaki rájött, hogy nem kell mindig mindent halál komolyan venni! Jonathan Frakes (alias Riker parancsnok) rendezése egyenesen lubickol: a csapat a holofedélzeten Agatha Christie-stílusú whodunnitot játszik, La’an a fődetektív, és minden centi a hatvanas évek hollywoodi glamúrját idézi, egy redizájnolt Original Series-szel és egy adag Volt egyszer egy… Hollywood hommage-zsal. Ilyenkor érzi csak igazán az ember, mennyire hiányzik Rebecca Romijn (Number One) vagy Celia Rose Gooding (Uhura) a rivaldafényből. Az évad végéig remélhetőleg rájuk is sor kerül, de az biztos, hogy Mount önironikus szerepváltása ebben a holofedélzeti szkeccsben örökre mém lesz.

Merre tart most a Trek?

Hiába a kreatív csúcspontok, végig ott lóg a levegőben a nagy kérdés: „miről is szól most ez az egész?” Ha minden túl könnyű, az olyan, mintha a kapitány szék alatt titokban elvágták volna a Starfleet-földelést. Gyanús, hogy a Paramount a Skydance-fúzió előtt inkább nem akar botrányt, minthogy keményebb témákba nyúljon. Vagy csak megfáradt a sztori – mindenesetre az is lehet, hogy a hatrészes, idén forgó ötödik évad lesz a végső lezárás, és ez így is van rendjén.

Öt lement rész után valószínűleg már csak 21 epizód maradt. Ha van igazán jó haditerv a hátralevő évekre, Akiva Goldsman és Henry Alonso Myers még csodát tehet a trekkie-univerzumban.

Herpai Gergely „BadSector”-