FILMKRITIKA – Az Etele mozi sajtóvetítésén most megnézett Fegyverek azonnal beszippant abba a baljós, dermesztően ismerős légkörbe, amit csak a külvárosok sötétje tud igazán. Bár a hetvenes évek filmjei mindenáron a nagyvárosokat festették a rémálmok színterének, valójában a kertvárosi éjszaka is pontosan olyan parás, ha egyszer odafigyelsz: egy üres utca, csak a saját lépteid, a bogarak zakatolása, az ablakban kék derengés – garantált a libabőr. Zach Cregger új filmje ezt a zsigerekig hatoló kellemetlenséget ragadja meg, de nem áll meg itt: modern paranoia, szülői pánik, és társadalmi őrület keveredik fekete humorral és groteszk fordulatokkal. Aki azt hiszi, hogy a kertváros nyugis hely, az az Etele mozi sötétjében gyorsan újragondolja.

Van valami zsigerien zavaró abban, ahogy a külvárosok elnémulnak, amikor lemegy a nap. Hiába mondták a hetvenes évek legendás horrorjai, hogy a nagyváros az igazi pokol, mindenki, aki már végigsétált éjjel egy kertvárosi utcán, pontosan tudja, hogy a nyomasztó bizonytalanság ott is szétterül. Nincs más hang, csak a cipőd koppanása, a bogarak elektronikusnak tűnő ciripelése, meg néha-néha egy hálószoba ablakában vibráló tévéfény, ami elég, hogy futkosson a hátadon a hideg.

Zach Cregger Fegyverek-je ezt a hangulatot csípi nyakon: már a nyitányban azt látjuk, ahogy pár gyerek hajnal 2:17-kor, mintha csak zombulnának, hangtalanul kiszökik a házból és a sötétbe vész – ki tudja, hová tartanak? Amikor a jelenet átvág szemcsés ajtókamera-felvételekre, még jobban besűrűsödik a fenyegetettség. Itt valami nagyon el van baszva, és ezt az első perctől érzed.

A Fegyverek-ben Cregger – akit a csavaros, agyament Barbárok óta ismerünk – olyan filmet rakott le, ami rárepül a mostani társadalmi para minden szintjére, de szerencsére sosem megy át szájbarágósba. Az amerikai kertvárosban most tényleg minden a bizalmatlanság, félelem és fake news generálta pánik uralma alatt áll, amit mindenki a saját privát apokalipsziseként él meg. A szülők gyűléseken üvöltöznek, kamu hírek miatt verik a tamtamot, csak hogy érezzék: ők számítanak. A kollektiv paranoia már-már járványszerű, a Fegyverek pedig erre okos, kíméletlen tükröt tart.

Kertvárosi mozaik – eltűnt gyerekek, nyomasztó közhangulat

A sztori ütős felütéssel kezd: egy általános iskolás osztály összes kölke – kivéve egyet – egyszerűen felszívódik az éjszakában, valahol Maybrookban. Innen Cregger úgy építi fel a cselekményt, mintha Paul Thomas Anderson Magnóliája vagy Tarantino Ponyvaregénye kertvárosi verzióját néznénk, ahol több szálon, egymást metszve futnak a sztorik és lassan kezd csak összeállni, hogy mi is a nagy kép. Nagy vállalás, de Cregger szinte játszi könnyedséggel, kézben tartja a mozaikot, és úgy fűzi egybe a sztorit, hogy közben végig azt érzed: most tényleg valami különlegeset nézel.

Amint a gyerekek eltűnnek, minden szülő válaszokat akar – ez nem is kérdés. Mivel minden kölyök ugyanabba az osztályba járt, a gyanú azonnal a tanárnő, Justine Gandy (Julia Garner) nyakába szakad, aki kedves, de szociálisan bénázó, és mintha egy kis pia-problémával is küzdene. Ms. Gandy sem tud semmit, ezért magánnyomozásba kezd, hátha rájön valamire. Nem marad egyedül: Archer Graff (Josh Brolin), az egyik eltűnt gyerek apja, szentül hiszi, hogy Gandy többet tud, mint mond, ezért ő is nyomozgat. Helyi zsarunk, Paul (Alden Ehrenreich) szintén belekeveredik, mivel Gandyvel furán összefonódik a múltja, plusz saját titkai is vannak. Ehhez jön még a szimpatikus, lelkis igazgató (Benedict Wong), egy drogos lúzer (Austin Abrams), aki nem rest csórni, ha anyagra van szüksége, és Alex Lilly (Cary Christopher), az egyetlen srác, aki valamiért nem tűnt el az osztályból.

Ha bármit elspoilereznék, azzal csak rontanék az élményen – pont, mint a Barbárok-nál, itt is a kiszámíthatatlanság a fő fogás. Cregger forgatókönyve fokozatosan csorgatja az infókat, és végül tényleg mindenre választ ad, de addigra annyi beteg, sötét, és – igen! – szétröhögős fordulaton vagyunk túl, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Cregger komikusi múltja végig érződik: a horror és a humor mesteri keverékét tolja le a torkunkon. A Fegyverek simán lehet ijesztő, de közben vannak olyan, szinte burleszkbe hajló jelenetek (főleg a zárás!), ahol a néző tényleg ördögi kacajra fakad. Horror és komédia ritkán működik együtt ennyire organikusan, de itt minden klappol.

Paranoia, jumpscare-mentesen

Cregger filmről filmre fejlődik, itt már tényleg profi módon uralja a hangulatot és az atmoszférát. Direkt nem tolja túl a jumpscare-eket, helyette inkább a rejtélyt és az ismeretlen iránti zsigeri rettegést használja ki – ez az, amit mindannyian érzünk néha a saját utcánkon is. A külvárosi életet elképesztő részletességgel mutatja be: egymás mellett a sarki italboltok, a lelakott kocsmák, és a gondosan ápolt kertvárosi házak, közben mindig akad egy ház, ami túl sötét, túl csendes, túl gyanús. Az egész kertvárosi idill egy nagy kamu – biztonság csak illúzió, és sosem tudhatod, mi les rá a bejárati ajtó mögött.

A Fegyverek külön csavarja, hogy a karakterek tényleg nem szuperhősök, hanem nagyon is esendő emberek. Garner Justine Gandy-je szerethető, de simán beleszalad egy rakás rossz döntésbe – nem a klasszikus horrorhősnős hülyeségeket, hanem pont olyanokat, amiket mi is elkövetnénk egy ennyire kaotikus helyzetben. Brolin apakaraktere sem a türelmes, várakozó típus: nyers, goromba, néha idegesítő, de minden motivációja átélhető, és pont ezért nem lehet nem szorítani neki – még ha néha pofán is vágnád.

A mellékalakok is annyira valódiak, hogy zavarba ejtően ismerősek lehetnek: emiatt a néző tényleg beszáll a karakterek sorsába, és attól retteg, mi lesz velük a végén. Amy Madigan-t külön ki kell emelni, egy marha nehéz szerepben alkot nagyot – hogy miért, azt inkább ne spoilerezzük le.

A kertváros szekrényeiben mindig marad egy csontváz

A Barbárok pont attól volt zseniális, hogy sosem lehetett tudni, mire fut ki – a Fegyverek is ugyanezt a bizonytalanságot húzza végig, de fontos: Cregger soha nem trükközik vagy sokkol pusztán a hatás kedvéért. Itt tényleg minden őrületnek megvan a helye, és ha a lezárásnál egy picit veszít is a misztikumból azzal, hogy kiteríti a lapokat, mindig marad egy-két dolog, amit egyszerűen nem lehet – és nem is kell – megmagyarázni. Ez a horror lényege: nem mindenre jár logikus magyarázat.

A Fegyverek mesterien mixeli a baljós hangulatot a fanyar humorral, és simán oda lehet tenni az év legjobb horrorjai közé. Cregger ezzel végképp bizonyítja: a modern horror igazi nagyágyúja lett.

– Herpai Gergely „BadSector” –