SOROZATKRITIKA – Két évadon át próbált egyensúlyozni Julian Fellowes HBO-drámája a káprázatos jelmezek és a valódi történetmesélés között, de most végre beérik a munka gyümölcse. A Az aranykor harmadik évada nemcsak látványos, hanem végre valódi konfliktusokat, érdemi karakterdrámákat és lendületet is hoz az HBO Max kínálatába.

Ritka az olyan jelenet, ahol egy férj beállít a feleségéhez, beismeri, hogy hónapok óta megcsalja, majd még ő kér tőle egy szívességet. Vagyis… nem is kér, hanem követel. És mi ez a szívesség? Egy válás. Az ember azt hinné, a megcsalt fél szívesen szabadulna tőle, nem igaz? De nem – ő ezt nem adja meg. Ugyanis ebben az időszakban, ha egy nő elvált, az nemcsak érzelmi, hanem társadalmi öngyilkosság is volt. A barátnők faképnél hagyják, a reputációja romokban, és a templomi közösség is örökre skarlát betűt éget rá.

Szóval bármennyire fáj is neki a hűtlenség, nem adja meg a férjének ezt az „ajándékot”. Mert ebben a korban egy nő nem választhatja külön a házasságát a saját identitásától. Ez a pillanat pedig új szintre emeli a Az aranykor-t. Végre tétje van a történetnek.

Nem mintha Fellowes eddig ne reflektált volna a New York-i társadalom képmutató kettősségeire a XIX. század végén – a korábbi évadokban is akadtak elegáns célzások az alsóbb osztályok elnyomására, és az újgazdag-felső tízezer konfliktusra. Az új pénzesek bálokkal, operaházakkal és stílussal próbáltak bebocsátást nyerni a régi arisztokrácia világába. De most a felszín alatti feszültség végre át is üti azt.

Szalonháborúk és pohárcsörgések

A harmadik évadban minden a kapcsolatok körül forog – és a legtöbbjük bizony épp a válás szakadékának peremén egyensúlyoz. A nyolc új epizód nemcsak ügyesebben hozza játékba a korszak társadalmi igazságtalanságait, de tempósabban, koncentráltabban is mesél. (Már ha nem számítjuk azt a néhány szálat, ami egyszer csak eltűnik a semmibe.) Fellowes és társszerzője, Sonja Warfield végre igazi feszültséget csepegtetnek a korábban lapos történetekbe, és ettől a széria hirtelen elkezd működni. Még mindig egy elegánsan túlzó szappanopera – a legjobb, ha az ember hangosan kommentálja, miközben nézi: „Mutasd meg neki, Carrie! Ez a brit tahó nem szólhat be a szüfrazsetteknek ebben a házban!” – de most már nem az unalom ellen kiabálunk, hanem mert valóban érdekel minket, mi történik.

A karakterek is végre élnek. Ada (Cynthia Nixon) és Agnes (Christine Baranski) dinamikája mostanra teljesen megfordult. Ada pénzhez jutott, így Agnesnek – akinek eddig mindig igaza volt – el kell fogadnia húga, nos… néha igencsak kérdéses döntéseit. Agnes szesztilalom-mániája például új humorforrást jelent, Baranski pedig sziporkázik: mikor teli torokból kiáltja, hogy „Kezdődjék a józan cirkusz!”, az ember csak hátradől, és élvezi a show-t.

Közben Marian (Louisa Jacobson) és Peggy (Denée Benton) is újra szerelmesek. Peggy egy olyan orvost ismer meg, aki nemcsak támogatja írói és társadalmi szerepvállalását, de még a családja rasszista sznobsága ellenére is kitart mellette. (A felső tízezer arisztokratikus gőgjét Phylicia Rashad testesíti meg remekül, mint az a matriarcha, aki inkább elfelejtené a rabszolgaságot, mintsem tisztelje azt, aki túlélte.) Marian közben még mindig Larry Russellért (Harry Richardson) epekedik, és bár a kapcsolatuk néha olyan csillogóan felszínes, mint egy Disney-mese, akkor jönnek igazán jól, amikor mások ügyeibe is belekeverednek.

Időzített drámák és kisiklott tárgyalások

Ott van például Jack Trotter (Ben Ahlers), a szolgálók szintjének kedvence, aki az ébresztőórák világában próbálja megtalálni a helyét. Ami eleinte bugyuta szálnak tűnt, az mára meglepően szívmelengető lett – talán pont azért, mert túl sokáig húzták. De mire végre révbe ér, minden memevé avanzsált poén és túlhúzott jelenet visszaköszön – és működik.

Kevésbé működik viszont a Russell Industries grandiózus vasúti projektje, amely transzkontinentális vonalat akar kiépíteni. A tárgyalások szürreálisan primitívek: egyik fél mond valami olyat, hogy „ezzel sok pénzt bukhatunk”, a másik meg válaszol, hogy „de kereshetünk is.” Micsoda stratégák, ugye. George, ne lőj le több gyári munkást, inkább tanulj meg érvelni.

George (Morgan Spector) és Bertha (Carrie Coon) házassága viszont továbbra is a sorozat legerősebb pontja – és az új évad igazi stresszteszt elé állítja őket. Eddig mindig együtt küzdöttek: George üzleti érzéke és Bertha társadalmi zsenialitása kéz a kézben építették birodalmukat. De mi történik akkor, ha az ambícióik már nem ugyanabba az irányba mutatnak? Lányuk, Gladys (Taissa Farmiga) ugyanis visszautasítja anyja nemes házassági ajánlatát, és inkább a szerelmet választaná. Ez pedig szakadékot nyit a szülők között – nemcsak elvi, hanem érzelmi szinten is.

George tisztán, romantikusan látja a házasságot – férfiként megteheti. Bertha viszont pontosan tudja, mi vár arra a nőre, aki rossz férfit választ. Egy rossz házasság nemcsak álomromboló, hanem társadalmi bukás is lehet. És miközben Gladys jövőjéért vitáznak, az is felmerül: George vajon tényleg tiszteli a felesége véleményét? Vagy csak akkor hallgat rá, ha az az ő céljaiba illeszkedik?

Nem minden hiszti hiszti

A sorozat ugyan nem megy bele túl mélyen a házaspár ellentétének pszichológiájába, de a színészek elviszik a hátukon a drámát. Spector passzívan agresszív dühét lassan, de határozottan építi fel: egyszerre feszül a cégnél és otthon, és ettől még életszerűbbé válik. Coon pedig Bertha csalódottságát fokozatosan őrületbe hajló kétségbeeséssé formálja. Könnyű lenne őt is „hisztis nőként” elintézni – de ne felejtsük el, hogy „a társadalom ritkán viselkedik logikusan, ha nőkről van szó.”

-Herpai Gergely „BadSector”-