TESZT – Az itáliai szervezett bűnözés korai korszakába, az 1900-as évek legelejére és „születési helyére”, Szicíliába repít vissza a Mafia: The Old Country, amelyben ezúttal egy fiatal helyi maffiózó, Enzo Favara bűnözői karrierjét egyengethetjük, aki egy helyi „Don” leghűségesebb emberévé válik. Vér, könnyek, kegyetlen gyilkosságok kísérik útját, miközben hajmeresztően merész küldetésekben kell helyt állnia, hogy társai és a Don megbecsülését és bizalmát elnyerje. És én is mindjárt az elején valami hajmeresztőt fogok: állítani: a Mafia franchise-nak szerintem ez lett a legjobb része – ezt a játék befejező stáblistáját nézve bizton állíthatom…

Anno domini 2002-ben még az akkori print GameStar hasábjain írtam a Mafia: The City of Lost Heavenről, amely a nem sokkal a Grand Theft Auto III után jött ki és nekem sokkal jobban a szívembe lopta magát, mint a Rockstar akkor etalonnak tartott üdvöskéje. A legfőbb ok az volt, hogy a Mafia pontosan oly módon forradalmasította a játékipart, mint anno a Half-Life: a GTA III faék egyszerű küldetésekre alapuló sztorija helyett a cseh Daniel Vávra és csapatának alkotása a hollywoodi filmekéhez hasonló epikus történettel áldotta meg a játékot, amely végig a képernyő elé szögezett, egészen a végső, katartikus befejezésig.

A folytatásra 2010-ig kellett várni, de nálam az is igazi főnyeremény volt, igazi, Martin Scorsese maffiafilmjeire hajazó történettel és stílussal, árulásokkal, és kőkemény autós, külső nézetes akció-játékmenettel – amely igaz, a GTA-kkal ellentétben teljesen lineáris volt, viszont a Mafia-franchise-nak mindig is ez adta valahol a sava-borsát, hogy nem próbálták koppintani teljes mértékben a Grand Theft Autót, hanem egyedi, történet- és küldetéscentrikus élményt nyújtottak.

Az egyik ok, amelyen a 2016-os Mafia III elcsúszott, pont ez volt: feleslegesen öntötték nyakon (jó nagy adag whiskey helyett…) a GTA-kra jellemző – csak éppen itt egy idő után borzasztóan repetitív és fantáziátlan – bűnözi menedzsment részekkel, ami csak arra szolgált, hogy feleslegesen húzzák és jól kitolják a játékidőt vele.

Aztán a Hangar 13 húzott 2020-ban egy retrolapot, ami véleményem szerint igazi ász volt: nekem a Mafia: Definitive Edition – pár játékdesignbeli hiányossága ellenére – nagyon bejött. (Lásd korábbi tesztünket) Vajon a Mafia: The Old Country miben adott annyit, hogy a Mafia franchise összességében legjobb részének tartom? Ennyi felvezetés után most már tényleg csapjunk bele a spagettibe!

Ahol a szicíliai zene vért forral

Kezdjük az elején: a Mafia: The Old Country egy teljes értékű Mafia-játék. Akárhogy is nevezzük, ez bizony a negyedik rész. Hiába az alacsonyabb árcédula vagy a megjelenés előtt keringő félrevezető infók, ez egy kerek egész csomag: hosszabb történettel, mint az előző részek, egy teljesen bejárható, tágas világgal, és a széria történetének eddigi legmagasabb szintű zenei és grafikai prezentációjával.

Már a főmenüben ülve is libabőrös leszel: olyan tévésorozat-szintű főcímzenével nyit a játék, hogy azonnal beszippant. A főtéma megkapó, a harci és utazós trackek epikusak, és minden helyszín saját zenei motívumot kapott, amitől még karakteresebb lesz a világ. A vágóképek részletgazdagabbak, élethűbbek, mint valaha. A karakterek arcmimikája, a ruhák textúrája, minden egyes jelenet olyan, mintha egy filmet néznél – azzal a különbséggel, hogy te vagy a főhős.

És akkor még nem is esett szó Szicíliáról, amely valósággal él és lélegzik. A templomoktól kezdve a bányákon át a szőlőültetvényekig és falvakig minden bejárható és életszerűnek érződik. A PS5-ös verzió, alap PS5-ön hibátlanul futott, quality módban. Sem idegesítő bug, sem repkedő autók, sem teleportáló ellenfelek – minden úgy működik, ahogy kell – mindössze egy helyen fordult elő, hogy Cesare a semmibe futkosott.

A világ nem csak díszlet, hanem szerves része a történetnek: a fejlesztők nyilvánvalóan nem csak fotókról dolgoztak, hanem maguk is bejárták Szicíliát. Ezt az élményt tökéletesen át is ültették a játékba. A Deluxe kiadás digitális artbookja és fejlesztői kommentárjai is erről árulkodnak — erősen ajánlott azoknak, akik szeretnének mélyebbre ásni.

A játékmenet is rengeteget fejlődött a Mafia: Definitive Edition-höz képest. Ha eddig ez aggasztott, nyugodj meg: a lövöldözés sokkal pörgősebb, hatásosabb, a fedezékből való mozgás és az akadályokon való átmászás simább, mint valaha. A fegyverarzenál végre valóban bőségesnek érződik – és ahogy telnek az évek a történet során, újabb és újabb fegyverek nyílnak meg. Az autóvezetés és a lóháton közlekedés is meglepően jól működik, élethű hangeffektekkel támogatva.

A lopakodás is élvezetes és sokrétű: az ökölharcos kivégzésekhez kombinációk szükségesek, míg a késes támadások gyorsabbak, bár ez a kés élettartalmába kerül. A penge újraélezése fenőkővel történik, főleg ha túl sokat lockpickeltünk vagy takedownoltunk vele. Palackdobálás, pénzérme-csörgetés — megvannak a klasszikus figyelemelterelők, és a közelharci kivégzések animációi is brutális változatossággal operálnak. Ez lett a sorozat legélvezetesebben játszható epizódja.

És van még valami extra: bizonyos kulcspillanatokban késpárbajok is előkerülnek. Elsőre kicsit esetlennek tűntek, de a gyakorlatban meglepően jól működnek. Dodzsolás, visszacsapás, védekezés, guard break és kivédhetetlen támadások – ezek együttese igazi taktikai mélységet ad, és ami még jobb: a mentorod tanítja meg neked ezeket, miután szárnyai alá veszi Enzót.

Szicília, szőrös lóval és élére vasalt zakóval

Az autók, lovak, ruhák, fegyverek, épületek és karaktermodellek lenyűgöző részletességgel készültek. Aki hozzám hasonlóan imád elmerülni a játék világában, annak a felfedező mód is rendelkezésére áll — akárcsak a Mafia: Definitive Edition-ben. Itt szabadon csatangolhatsz, gyűjtögethetsz, és nem kell a sztorira figyelned. A fejlesztők azt ígérik, új tartalmak is érkeznek majd ebbe a módba – kíváncsian várjuk.

A vezetési élmény élvezetes és testre szabható: különféle modellek, színek, és igen – még megsimogatni is lehet a lovat! Enzót is teljesen személyre szabhatjuk: ingek, nadrágtartók, zakók, öltönyök, frizurák, arcszőrzet, kalapok, fedora, trilby – a klasszikus maffiastílus minden formája jelen van, és szépen fokozatosan válik elérhetővé a sztori során.

Családi kör

Enzo Favaraként kezdjük a történetet, akit az apja ötéves korában bányába adott el dolgozni. A sors fintora, hogy később Don Torrisi birtokán köt ki, ahol hamar közel kerül a Don lányához, Isabellához. Ám alacsony származása miatt egyelőre elérhetetlen számára a lány — ezért mindent megtesz, hogy kivívja a Don tiszteletét és egyszer talán elnyerje a lány kezét is. Az út, amelyen végighalad, barátságokkal, árulásokkal és vérrel van kikövezve – miközben egyre mélyebbre süllyed a maffia világába.

Isabella és Enzo története a központi szál, kettejük kapcsolata egy hagyományokkal és titkokkal teli világban bontakozik ki, miközben próbálják titokban tartani a viszonyukat a lány apja előtt. De nem mindig értenek egyet mindenben…

Cesare az első barát, akit Enzo szerez: először bizalmatlan vele szemben, de hamar remek párost alkotnak, és ő válik a „Joe” (Mafia II) vagy „Paulie” (Mafia I) típusú hű társunkká. Humoros, de önbizalomhiányos figura, aki maga is a Don elismerésére hajt.

Luca az, aki végül mentorálja Enzót: megmutatja neki, hogyan lehet túlélni Szicília kegyetlen világában. Inkább a diplomáciára és a ravaszságra épít, hűsége a családhoz pedig megkérdőjelezhetetlen. A családneve ismerősen csenghet a régi rajongóknak…

Don Torrisi maga a megtestesült tekintély. A semmiből építette fel birodalmát, és képes bármire a lánya védelmében. A völgy lakói barátságos patrónusként ismerik, de a felszín alatt kegyetlen ember lakozik.

Végül ott van Tino, a család Consigliere-je: ő az informátor és megfigyelő, aki minden fenyegetésre azonnal reagál – és akinek azonnal szemet szúr, ha egy caruso túl gyorsan tör felfelé…

Régi világ, új ruhában

A történet alapvetően lineáris, de a narratíva nagyon erős. Aki ismeri a korábbi Mafia részeket vagy csak jártas a műfajban, sejtheti, merre tart a sztori – de ez nem baj. Nem kell újra feltalálni a kereket, ha a régi ennyire jól gördül. A karakterek, az akciók, a lojalitás és az árulás konfliktusai méltóak az első két rész örökségéhez. A Mafia: The Old Country önálló játékként is bőven megállja a helyét – előismeret nélkül is működik, de a rajongók rengeteg ismerős névvel, helyszínnel és utalással találkozhatnak. A jelenetek, színészi játék és technikai kivitelezés új szintet képvisel: ha szeretted a Definitive Edition-t, ezt imádni fogod.

Fontos tisztázni: bár az előzetes marketing mást sejtetett, ez nem a maffia eredetéről szóló történet. Sokkal inkább egy fiatal caruso személyes utazása a családba való beilleszkedésről — hasonlóan Tommy Angeló sztorijához, csak más közeggel és motivációval. Ez a játék a parancsok végrehajtásáról, bosszúról, szerelemről, ládacipelésről, berúgásról és bizony, még a pisilésről is szól – ahogy azt a Mafia-játékoktól megszokhattuk. Ha valódi eredettörténetet szeretnénk, vissza kéne ugranunk a 19. századba… talán egyszer azt is megkapjuk.

„Subblimi!”

A Mafia: The Old Country egy igazi mestermű, és méltó tagja a Mafia-szériának — sőt, talán a legjobb. Lehet előzmény, lehet spin-off, lehet folytatás – mindhárom szerepben tökéletesen működik. Produkciós értékek terén mindent visz: sztori, vágóképek, grafika, zene, játékmenet, testreszabhatóság – minden fronton csúcson van. A Hangar 13 semmin sem spórolt, hogy ezt a szicíliai históriát elmesélje – még a visszafogott árazás ellenére sem.

Ha szerintük ez egy „kis játék”, akkor kíváncsi vagyok, milyen lesz a következő „nagy”. Nálam technikai hiba nem volt, így az élmény zavartalanul csapódott be – mint egy jól célzott tommy gun-sorozat. A rajongók biztosan vitatkozni fognak, hányadik helyet érdemel ez az epizód – nálam most átvette az aranyérmet az első és második rész elől is.

-Herpai Gergely „BadSector-

A játékot a KonzolKirály.hu webáruház bocsátotta rendelkezésünkre!

Kiadó: 2K

Fejlesztő: Hangar 13

Stílus: Akció-kaland, TPS, történetközpontú

Megjelenés: 2025. augusztus 15.