SOROZATKRITIKA – Az idegen (vagyis a Xenomorph) meglepő módon az FX ambiciózus sci-fi sorozatának legkevésbé emlékezetes eleme, amely egy olyan közeli jövőt mutat be, ahol a világot már kizárólag gigavállalatok irányítják, és ahol az alapítók halhatatlanság iránti megszállottsága könnyedén a teljes emberiség vesztét okozhatja. Amikor Noah Hawley a Fargóból sorozatot csinált, nem az újramesélés érdekelte, hanem a hangulat, az a jól ismert világ, ahol szabadon lehet történetekkel játszani. Az Alien: Föld ugyanezt az utat járja: Ridley Scott nyirkos, izzadtságszagú horroresztétikáját és James Cameron tágas, de pengeéles látomását gyúrja össze, hogy valami furcsa, de meglepően működőképes új narratívát hozzon létre.

Bár az első évad nem hajlik sem Scott dermesztő precizitású rémálom-operájára, sem Cameron pörgős akcióhorrorjára, Hawley rémálma ugyanazt a kíváncsiságot és egészséges félelmet állítja középpontba: az ismeretlent akarja megérteni, miközben elismeri, hogy azt nem is lehet. Az Alien: Föld nem mindig tartja meg a stabil egyensúlyt (nem úgy, mint a Fargo), de így is félelmetes és lebilincselő kitágítása egy olyan univerzumnak, amely eddig jobbára szűk, fémes folyosókon élte életét.

A kígyóból csak egy újabb csúszómászó lett

Az Alien franchise túlfutása – a Scott-féle Prometheus és a mesterien sötét Alien: Covenant előzményektől kezdve, az elfeledett folytatásokon és szánalmas spinoffokon át, mint az Alien: Resurrection vagy az Alien vs. Predator – egykor ikonikus rémlényt egyszerű sci-fi dögé silányított. Őszintén: hiányzik David, a naprendszer legelborultabb android zsenije, és szívesen látnám, ahogy Scott végre befejezi a saját trilógiáját. De a Xenomorphot már több kétbalkezes rendező taperolta végig, mint amennyi ujj van egy facehuggeren, és az utóbbi próbálkozások inkább rajongói vakargatásnak tűntek, nem valódi mitológiateremtésnek. Még egy űrhajó. Még egy idegen. Még egy (nagyon véres) bújócska.

Az Alien: Föld visszafelé tekint – időben két évvel az eredeti Alien előtt járunk –, de nem ragad bele a prequelek szokásos kliséibe. Ahogy a jól ismert filozófiai paradoxon is mondja: ha valaki sikít az űrben, de senki sem hallja, akkor tényleg sikít? Talán. De Hawley sorozata nem az űrrel foglalkozik. A Földön játszódik – ahol még a mostani összeomló valóságunknál is nagyobb a káosz.

Ha nincs állam, van öt cég

A nyitó epizód gyorsan tisztázza: mintha William Gibson álma vált volna valóra– kormányok nincsenek, csak multik léteznek. Öt darab, konkrétan. Mindegyik egy-egy szeletet birtokol a világból, de akad köztük, amelyik a Holdat és néhány közeli bolygót is. Threshold, Lynch, Dynamic, Prodigy (avagy „az új arc”, ahogy az egyik szereplő emlegeti), és természetesen a jó öreg gonosz mamut, a Weyland-Yutani, akik Ripley hazaútját is keresztülhúzták. Hatvan éve küldtek ki egy kutatóhajót, hogy begyűjtsenek annyi ocsmány űrteremtményt, amennyit csak bírnak – tanulmányozás céljából, természetesen.

Csakhogy a hazaút elég csúnyán kisiklik: a USCSS Maginot végül nem a Weyland-Yutani területére zuhan, hanem egy olyan városba, amit a Prodigy birtokol. Ezzel felkelti a cég alapítójának, Boy Kavaliernek (Samuel Blenkin) a figyelmét, aki vérbeli bajkeverőként azonnal előhúzza a „ki találja, azé” szabályt, és rátenyerel az űrhajóra – és főleg arra, ami benne van. Ami a fedélzeten lapul, az pont az, amire számítunk… majdnem. Ahogy a Fargo sorozat újrapozícionálta Marge Gunderson karakterét, úgy az Alien: Föld is újrateremti saját főszereplőjét. A Xenomorph még mindig a halál megkerülhetetlen arca – a világegyetem érzéketlen válasza az emberiség túlélésért folytatott küzdelmére –, de H.R. Giger és Carlo Rambaldi legendás gyilkológépe már nem egyedül rettegéskeltő. Egy egész díszes társaság érkezik vele, mind az emberiség kiirtására hangolva. A háttérbe szorulnak a sztori főgonoszai mögött – egy megalomániás trilliárdos, a céges háttérhatalmak (többnyire láthatatlanul), és azok elborult szolgái (és hogy mennyi van belőlük, azt jobb nem számolni) –, de így is pontosan olyan emlékezetesek, mint amennyire nem szeretnénk. Ahogy az emberi testtel bánnak, az gyomorforgató. És amit az emberi szenvedéssel művelnek, az még rosszabb.

Wendy – ha a Pinokkiót Frankenstein rakta volna össze

Bár már azt is tisztázni kell, pontosan melyik alien az, amelyik épp valami undorítót készül csinálni, a sorozat legizgalmasabb újítása mégsem egy lény, hanem Wendy. Sydney Chandler lenyűgöző játékkal formálja meg azt a gyereket, akinek a tudatát egy felnőtt testbe költöztették. Emberként gyenge, beteg, haldokló volt – hibridként viszont egy szintetikus, szuperképességekkel megáldott lény, aki akár halhatatlan is lehet.

Wendy és társai továbbra is gyerekként gondolkodnak és viselkednek (Jonathan Ajayi és Adarsh Gourav szereplései különösen szórakoztatóan kegyetlen gyereklétet idéznek), de felnőtt szituációkba dobják őket – például amikor egy lakótoronyba fúródott űrhajóból kell begyűjteniük egy komplett állatkertet tele halálos szörnyekkel. Csakhogy ott van Wendy bátyja, Hermit (Alex Lawther) is, aki orvosként szolgál a Prodigy privát hadseregében, és még mindig azt hiszi, húga réges-rég meghalt. El tudod képzelni az arcát, amikor kiderül, hogy nem? Feltéve, ha nem egy alien támadja le előbb ugyanazt az arcot.

Wendy a főszereplő, Hermit pedig a mi szemünk. Az ő bátorsága, kíváncsisága és tanácstalansága iránytűként szolgál ebben a bizarr univerzumban. Ott a morális kérdés: tényleg megmentünk valakit, ha gyermeki test helyett felnőtt testbe rakjuk? A technokapitalista rémkép túlságosan is hasonlít a jelenünkre. És akkor még nem is beszéltünk a konkrét alien-támadások undormányairól.

Nem egyszerű sorozat – főleg ha valaki érzékeny a bajba került gyerekekre –, de ettől még akad benne móka is. Timothy Olyphant Kirshként tökéletes utóda Fassbender Davidjének: mint Kavalier jobbkeze, ő neveli ki a hibrideket, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ő a 22. század leghitelesebb bébiszittere. És ahogy David a Alien: Covenant második felében fullba nyomta a Frankenstein-professzort, úgy Kirsh elszabadítása a második évadban (ha lesz) aranyat érne.

Babou Ceesay Morrow szerepében – egy kiborg, aki túlélte a Maginot katasztrófáját – kellően kattant antihőst hoz. És amikor Essie Davis (The Babadook) afféle nevelőanyát alakít a pszichológiailag terhelt hibrideknek, az már önmagában is elég nyugtalanító ahhoz, hogy ne tudj elfordulni a képernyőről.

Az Alien most már csak színpadi kellék

Az Alien: Föld ott hibázik, ahol legkevésbé kéne: a hangulat időnként megbicsaklik, van egy-két merész (és nem mindig megalapozott) írói húzás, és… maga a szörny sem az igazi. A „tökéletes organizmust” túl sokszor látjuk középtávolból, belassítva, és ezzel kiveszik belőle minden elegancia. A mozdulatai, döntései és jelenléte több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol – és ez a szezon végére aláássa a legnagyobb fordulatokat is. Mire a fináléhoz érünk, maga a Xenomorph már szinte csak lábjegyzet – ami részben jó (ideje volt túllépni a nosztalgián), de mégis kár, hogy ennyire súlytalan lett. (Pedig ha jól bánnak vele, még mindig tud félelmetes lenni.)

Az Alien: Föld kevés pozitív szereplője – amikor épp nem valamelyik rémség elől menekül – a múlt borzalmai és a jövő rémálmai között őrlődik. Mekkora árat hajlandó fizetni az emberiség a túlélésért? És ha mindent elveszítettünk, marad-e bármi, amit „túlélésnek” hívhatunk? Az Alien hősei sosem nyernek mást, csak egy újabb lélegzetvételt. És Hermit is lassan ráébred, hogy ez a maximum, amiben reménykedhet. Úgy tűnik, nincs kiút. A kihalás az egyetlen logikus végpont – legalábbis az emberiségnek.

Vagy talán – csak talán – a gyerekek megmentenek minket. Máskülönben marad az alkalmazkodás… vagy a pusztulás. És az Alien: Föld végül azt kérdezi: van egyáltalán különbség a kettő között?

-Herpai Gergely „BadSector”-