TESZT – A Ghost of Yotei nem egyszerű folytatás, hanem egy újabb fejezet a bosszú és becsület közötti véres küzdelem történetében. Öt évvel a Ghost of Tsushima után a Sucker Punch ismét elvisz Japán északi tartományába, ahol a legendák életre kelnek, a hó vörösre festődik, és egy magányos fejvadásznő, Atsu, a múlt árnyaival harcol. Egy lenyűgözően megkomponált, kegyetlenül szép utazás a halál és megváltás határán.

Japán távoli északi vidékein, Ezo földjén suttognak egy bosszúálló lélekről, aki nem az ártatlanokra, hanem a környék rettegett bandavezéreire csap le. A történet szerint tizenhat éve egy éjszaka alatt tűnt el egy egész család; a mesék és a valóság itt egy pontban találkoznak: ez Atsu eredettörténete. A főhősnő esküt tett, hogy addig nem teszi le a fegyvert, amíg a Yotei Hatok mindegyike meg nem fizet a vérengzésért.

Amikor a múlt nem enged: vér és árnyék útján Japán szívébe

A bosszúdráma önmagában nem újdonság, a Ghost of Yotei azonban az első percektől markáns audiovizuális kézjeggyel húz be. A nyitány hatásmechanikája azonnal működésbe lép: feszes vágás, zenei pulzus, nagyvonalú kompozíciók – mindez együtt olyan atmoszférát teremt, amely rögtön magasra teszi a lécet. Az első órák során könnyű elhinni, hogy korszakos kaland körvonalazódik; később a sztori ismerős paneleket választ, így a végjáték nem tartogat nagy meglepetést. Ennek ellenére a cselekmény ritmusa végig kitart, mert a karakterek árnyalása, a konfliktusok következményei és néhány okos fordulat folyamatosan mozgásban tartja a figyelmet. Az akció, a lopakodás és a rövid felderítő-nyomozó epizódok most kiegyensúlyozottabban követik egymást, ami sokat tesz a játékmenet tempójáért.

A felkelő nap világa sosem volt még ennyire lenyűgöző

A Yotei nem a nyers fotórealizmust hajszolja: túltelített színpalettával, részletgazdag részecskeeffektekkel és gondosan megvilágított képekkel inkább költői képeket komponál. A kamera gyakran dolgozik filmszerű sávokkal és erős kontrasztokkal; lovaglás közben a terek tágasak, a táj pedig „lélegzik”. Technikailag a Tsushima sokszor stabilabb volt, mégis úgy hat, mintha itt finomabban bánnának a mikrorészletekkel: ahogyan a fű hullámzik, a köd megül a völgyekben, vagy ahogy az árnyék ráül egy maszk szélére, mind-mind a jelenet dramaturgiáját szolgálja. A fő kampány vizuális rendezése emiatt érzetre egységesebb és tudatosabb.

Ez a női ronin bármit megtehet…

A felfedezés struktúrája a jelölőrengeteg helyett a tájolvasásra épít: a térkép tisztább, a játék világában látott és hallott benyomások – útmenti nyomok, füstoszlop a horizonton, helyiek elejtett megjegyzései – indítanak útnak. Aki kalandozni akar, az nem ikonokat hajszol, hanem kíváncsiságból tér le az ösvényről. A helyiek útbaigazításai hol pontos koordinátát adnak, hol csak sejtetnek – és ez jól áll a ritmusnak. A fő célkitűzés mindig látható, de a köztes felfedeznivalók organikusan bukkannak elő: megbízások, véletlen találkozások, legendákhoz kötött küldetések és – a sorozatban először – egy prémium fejvadász-vonal, amely külön kasztot ad a melléktevékenységeknek.

A narratív emlékképek nem kísérik végig az egész játékidőt; amikor háttérbe húzódnak, olykor hiányozhat a személyes visszatekintés. Ezzel együtt a mellékküldetések szerkezete változatosabb, még ha rendezésben sokszor konzervatívak is maradnak. Idővel néhány klasszikus felfedeznivaló ismétlődőnek érződik – az erődítések kitakarítása és a függőleges mászópályák a második felvonásra hajlamosak rutinná válni –, de a fejlesztők itt-ott játszanak az elvárásokkal (például nem minden vezető állat ugyanahhoz a jutalomhoz visz el), így ritkán ül le teljesen a tempó.

Elő a katanával! (és még sok minden mással…)

Atsu nem szamuráj, hanem fejvadász – a mozdulatkészlet ennek megfelelően sokszínű. Az alap katana mellé megszerezhető egy kettős pengepár, a hosszú nyelű yari, a láncos sarlóként működő kusarigama és az óriáskatana, az odachi. Utóbbi három nem kötelező, mégis kár lenne kihagyni: mindegyik külön harci gondolkodásmódot kér, és külön mesterektől tanulható, ami fejlődési szempontból friss levegőt enged be. A fegyverek egymáshoz képest erősségei-gyengeségei tisztán olvashatók, így a csoportos összecsapásokban folyamatosan váltogatunk, hogy kézben tartsuk a tömeget. A „Spirit” erőforrás rendszer továbbra is lehetővé teszi a speciális manővereket és az életerő okos menedzselését – most már helyzetfüggően akár egy gyors szakéfelhajtás is visszahozhatja a lendületet. Maradtak a párbajok, a kihívások és az egy mozdulattal lezárt összecsapások is.

Időnként kissé nagy a káosz…

A harc a Sucker Punch védjegye: kemény, feszes időzítést igényel, és jutalmazza a tiszta olvasást. Amikor azonban túl sok ellenfél zár össze, a helyzet hajlamos szétesni – a kamera ugyan javult, mégsem tud mindig mindent átláthatóan keretben tartani. A lopakodós szakaszok nem kaptak látványos újratervezést; működnek, de kevesebb bennük az előrelépés. Van néhány friss húzás: harc közben felkaphatunk és eldobhatunk alkalmi fegyvereket, bejött a lefegyverzés–lefegyverezhetőség kétirányú rendszere, és immár lőfegyverrel is rásegíthetünk a ritmusra (a rögtön előkapható muskéta kifejezetten praktikus).

A trélerekben felbukkanó farkas nem állandó társ: a történet elején csak elszórtan jelenik meg, később szelídíthető, és harc előtt idézhető. Saját fejlesztési fával bír, amely akkor nyílik, ha felszabadítjuk a falkájához tartozó odúkat – ez egy új típusú felfedeznivalót hoz be. Hasznos tömegoszlató, de legalább ennyire fontos szimbolikus szerepe: tükrözi Atsu magányos, mégis kötődni képes természetét.

Az új PS5-szenzáció?

A Ghost of Yotei képes olyan panorámákat felrajzolni, amelyeknek súlya van: a látótávolság nagyvonalú, a díszletmunka következetes, az időjárási effektusok pedig kifejezetten hangulatszabók. Közelről szemlélve viszont még akadnak döccenések: egyes NPC-modellek és állatok megformálása vegyes minőségű, a beltéri jeleneteknél – amikor kisebb a fényjáték – a látvány olykor szürkébbé válik. Összességében mégis érezhető a minőségi ugrás: az átvezetők filmesebbek, az arcjáték kifejezőbb, a világ pedig egységesebb.

PS5 „Fat” gépen három megjelenítési mód elérhető: Quality (30 FPS), Ray Tracing (30 FPS erősebb fénykezeléssel) és Performance (60 FPS). PS5 Pro-n a Ray Tracing Pro üzem 60 FPS mellett kínál jobb megvilágítást és részletességet – ez a csúcsbeállítás hozza a legszebb összképet. A standard PS5-ön sincs szó ingadozó teljesítményről: a játék stabil és magabiztos.

A végleges verzióban ugyanakkor előfordult néhány technikai baki: egy küldetésfelirat tartósan a képernyőn maradt már teljesítés után, egy másik esetben a szükséges NPC nem reagált; a központi térségben pedig a filmszerű fekete sávok egyszer csak eltűntek, miközben menüből nem kapcsolhatók. Visszatérő vizuális anomália a ruhán átlógó páncélelem; ismert hibafajta, de itt is fel-felbukkan.

Ígéretes folytatás vagy kötelező klasszikus?

A Ghost of Yotei nem dönt meg mindent, amit az első rész felállított, mégis magabiztos és nagyszabású akció-kaland: a világ organikusan hív felfedezésre, a tájképek emlékezetesek, a harcrendszer pedig mélységet kínál. A Sucker Punch látványosan fejlődött a nyitott tér szervezésében, a központi régió sok-sok órán át marad bőkezű új impulzusokkal. Még ötven óra után is ért néhány váratlan helyzet és találkozás. Ha PS5-re keresel biztos vételt, a Ghost of Yotei ott lesz a rövid listán.

-Herpai Gergely „BadSector”-

Fejlesztő: Sucker Punch Productions
Kiadó: Sony Interactive Entertainment
Műfaj: Akció-kaland
Megjelenési dátum: 2025. október 2.