SOROZATKRITIKA – A True Detective: Éjjeli ország fagyos, baljós hangulata után az Apple TV+ új sorozata, a Jéghideg hajsza teljesen más irányt vesz: ahol az előző még titokzatos és komor volt, ez inkább harsány, túltolt és vállaltan tévés. A hó és a csend helyett itt CGI-robbanások és túlzó hősök tombolnak, miközben mindenki komolyan próbálja venni a káoszt. Az eredmény egy szórakoztató, idegesítő és valahol mégis élvezetes agymenés az örök fagy birodalmában.

Az HBO tavalyi évadja, a True Detective: Éjjeli ország megmutatta, hogyan lehet az alaszkai sötétséget, a magányt és az indián legendákat pszichológiai krimivé formálni. Issa López rendezése és Jodie Foster játéka együtt teremtették meg azt a zord, mégis emberi világot, ahol a fénytelenség már-már misztikus erővé válik. A Jéghideg hajsza ugyanebben a fagyott díszletben játszódik, csak épp minden másképp. Ez a széria nem elemzi a bűn természetét, hanem beleáll a káoszba: robban, üvölt, és néha önmagát is kineveti. Olyan, mintha valaki a Fargo, a The Blacklist és egy túlmozgásos Michael Bay-film közé szorított volna egy marék szökevényt.

A The Blacklist alkotója, Jon Bokenkamp és Richard D’Ovidio forgatókönyvíró már az első percekben tudatják, hogy itt nem a realizmus lesz a főszereplő. Egy látványos, de kifejezetten rajzfilmesen ható repülőgép-baleset indítja be a sztorit, amely egy csapat veszélyes rabot szabadít rá az alaszkai Fairbanks környékére. A káosz közepén Frank Remnick, a chicagói múltjától menekülő amerikai marsall próbál rendet tartani, vagy legalább úgy tenni, mintha. A sorozat akkor működik a legjobban, amikor nem akar többnek látszani: klasszikus epizodikus formula, minden részben egy újabb őrült, és közben egyre több hó és vér. Egyszerre nosztalgikus és abszurd – mint egy 90-es évekbeli krimi reboot, amit senki sem kért, de valahogy mégis végignézed.

Kémjátszma a hó fogságában

A lendület azonban megtörik, amikor a történet Frank mellé odarendel egy CIA-ügynököt, Sidney Scofieldet, és vele együtt egy fárasztóan túlírt kémhistóriát. A lezuhant repülő rabjai között ugyanis ott van egy Havlock fedőnevű ügynök, aki elárulta a saját szervezetét, és most az ország egyik legkeresettebb célpontja. A sorozat elején Sam Hargrave – aki mellesleg a pilot epizódot is rendezte – szakállas, őrült rabként bukkan fel, és minden jel arra mutat, hogy ő a titokzatos Havlock. Csakhogy a sorozat gyorsan leleplezi a trükköt: a valódi áruló Levi Hartman, akit egykor Sidney toborzott, most pedig Frank feleségét, Sarah-t ejti túszul. Papíron ez izgalmas drámai helyzet, de a Jéghideg hajsza ehelyett belezuhan az adatlopásokkal, orosz hekkerekkel és összeesküvésekkel teli mocsárba, ahol minden rejtélyből PowerPoint-prezentáció lesz.

Sidney karaktere túlságosan előtérbe kerül, és ahelyett, hogy kontrasztot adna Frank földhözragadt figurájához, elnyomja a sorozat egyetlen igazán izgalmas elemét: a fagyos hajszát a hóban. Haley Bennett kémnőként nem hiteles, a Dominic Cooperrel közös jeleneteiben pedig nulla a kémia. A kiváló Alfre Woodard és John Slattery is megjelennek, de ők a CIA irodáiban ragadnak Langley-ben, mintha csak másik sorozatban lennének, így szinte teljesen kihasználatlanok maradnak. Az egész középső szakasz tele van üres irodai párbeszédekkel, „mély állami” blődséggel és hackerzsargonnal – pont azokkal a dolgokkal, amik megölik a feszültséget.

Hóvihar, helikopterek és teljes őrület

Szerencsére a Jéghideg hajsza mindig tudja, mikor kezd ellaposodni, és ilyenkor bedob valami annyira túlzó akciójelenetet, hogy a néző akaratlanul is felnevet. Hol hószános üldözés, hol helikopteres lövöldözés, máskor egy kamion lóg a szakadék fölött, mint egy Mission Impossible-paródia, amit túl komolyan vesznek. Frank és a helyi seriffcsapat különféle pszichopatákkal néz szembe: csábító csalókkal, agyament orvosokkal vagy épp félmeztelen, tombolva ordító bűnözőkkel. Ez az a pont, ahol a sorozat trashből kulttá válik: annyira rossz, hogy már jó. A hős traumája és házassági válsága sem hátráltató tényező, inkább díszlet – a tudatos giccs része. Még a főcím is meglepően vidám, mintha maga az Apple is tudná, hogy ez nem az a komolykodó, esztétizált dráma, amiről ők híresek.

Ahogy haladunk a tízrészes évadban, a Jéghideg hajsza egyre mélyebbre süllyed a saját kémjátszmájába. A hóviharokat felváltják a Langley-ből telefonon diktált összeesküvések, és ezzel el is tűnik a sorozat igazi ereje. Sidney családi háttere – a legendás CIA-ügynök lánya, az ügynöki nepotizmus csúcsa – csak tovább terheli a történetet. Mire elérünk a végére, a néző már nem a sztorira kíváncsi, hanem arra, mikor térünk vissza a fagyos alaszkai pokolba, ahol legalább történik valami. A Jéghideg hajsza így végül a néző türelmének határává válik.

-Herpai Gergely BadSector-