TESZT – A horrorjátékok újra lendületben vannak: az indie-csapatok merész ötletei mellé a nagyok is sorra hozzák a gondosan összerakott címeket. A Dual Effect nem forradalmat hirdet, inkább tudatosan visszanyúl a régi iskola fogásaihoz, és rátesz a saját, sötét tónusú pecsétjét. A Tormented Souls 2 ugyanezt a receptet viszi tovább: magasabb gyártási értékekkel, célzott finomításokkal, és a sztori ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész elengedte.

Az első Tormented Souls bátor, de visszafogott vállalás volt; a folytatás már határozottabban szól vizuálban, hangban, pályadizájnban és tempóban is. A nyitány rögtön jelzi: rend lett rakva a keverőn, feszesebb a rendezés, a történet pedig tisztábban kapcsol az előzményekhez. Ismét Caroline Walkert irányítjuk, aki a Wildberger Kórház után végre levegőt venne. Nővérével, Annával meghívást kapnak a chilei hegyek közé, Villa Hessbe — szép kúria, csend, béke, mi baj lehet? A trauma nem felejt: Anna víziói továbbra sem engednek, a rajzok baljósak. Caroline a közeli kolostortól remél megnyugvást — aztán egy éjszakai sikoly kijózanítja: kilép a szobából, és már látja is, ahogy Annát vonszolják a folyosón.

A kolostor, ahol semmi sem szent

Folytatás lévén a staféta marad Caroline-nál. A Wildberger-sokk alig ülepedett, már jön is az új etap a dél-chilei hegyek között, Villa Hess eldugott völgyeiben. A kiindulópont egyszerre egyszerű és húsbavágó: Anna látomásai durvulnak, a papírra zúduló borzalmak pedig zavaró részletességgel rajzolnak poklot.

A kolostor elsőre menedéknek tűnik, másodikra precízen megkomponált kelepcének: minden folyosó új szabályt diktál, minden ajtó mögött friss fenyegetés lapul — a régi iskolás túlélőhorror minden erényével és kellemetlen meglepetésével.

Caroline számára ettől a pillanattól csak a túlélés és Anna sorsa számít. A kedves mosolyok mögött hideg rendszerszintű brutalitás lüktet: egy rövid pihenő elég, és Anna eltűnik, Caroline-t pedig tűkkel teleaggatva, hordágyhoz szíjazva „kezelik”. A klasszikus RE-iskolát ismerők előre érzik a sztorit; a lényeg így is a folyamatos túlélés, nem a történetbeli csavarok mennyisége.

Motorcsere és nagyobb játéktér

Ha valaki „olcsó” folytatástól tartott — minimális sztorimódosítással és némi kozmetikával —, most nyugodtan elteheti a rossz előérzetet. A főhős ugyanaz, de minden más fronton látni az ambíciót. A Unity helyett jött az Unreal Engine 5: a fény–árnyék játék húz, a tereknek súlya van, az átvezető jelenetek szájszinkronja meglepően pontos. Nem hibátlan — az arcmodellek néha félrecsúsznak —, de összességében bőven a „kis stúdió, nagy vállalás” szint fölött teljesít.

Az új motor nemcsak szebb képet ad, hanem ritmust is tesz a dolgokba: a nagyobb díszletekhez igazított kamera és a határozottabb hangkeverés együtt simább bejárást hoz, hosszabb játékciklusok mellett sem fárad el.

Térben is kitágulunk: a kórházi folyosók után ezúttal egy teljes település nyílik meg. A kolostor csak a ráhangoló felvonás; aztán jön az „elhagyott” pláza, Villa Hess kanyargó utcái, végül egy komoran elnyúló temető, ahol a fejtörők és a feszültség kézen fogva kísérnek át. A rejtvények ötletesek, többnyire fair módon kérnek gondolkodást; a klasszikus ízt modern tempóval tálalják. Egy makacs tüskét viszont nem sikerült kihúzni.

Küzdelmek, amelyek szétverik a ritmust

A sorozat Achilles-sarka továbbra is a harcrendszer. A kezdő arzenál — szögbelövő, kalapács, feszítővas — hangulatban betalál, és később bővül is, mégis a kamerakezelés és az irányítás túl gyakran kontrázza le a jó ötleteket. A retro, „tankos” mozgás és a fix/félfix kameranézet papíron a feszültséget építi, a gyakorlatban viszont sokszor kilöki az ellenfeleket a látómezőből, mi pedig kényszerű szögváltásokkal veszítünk lendületet.

Szűk arénákban, ahol állandó mozgás kell, egy rosszkor váltott kamera elég, hogy szétesen a térérzékelés és kibillenjen a ritmus — a gondosan felhúzott jelenetek ereje ilyenkor egyszerűen elfolyik.

Itt csúcsosodik a baj a főellenfél-harcoknál. Az ellenfelek mesterséges intelligenciája hol sunyin agresszív, hol teljesen tompa; a találat-visszajelzés sovány, visszatorpanás alig, így gyakran csak a halálanimáció jelzi, hogy dolgozott-e a sebzés. Kitérés nincs, közelharcban daráló üzemmód vár, ezért a „spóroljunk lőszerrel, osonjunk” terv sem mindig működik. A tipikus összecsapás túl gyakran csúszik át vaktában lövöldözésbe, miközben a hasonló szörnysémák előbb-utóbb eldőlnek — csak az áruk magas az életerő- és idegköltségben. Elméletben lehet kerülni, gyakorlatban a rendszer ridegsége sokszor nem hagy elég menekülőutat.

Stabil alapok, ingatag részletekkel

Végső soron a harc és a kamera az, ami visszarántja a Tormented Souls 2-t a „nagyszerű” küszöbéről. Lehet rámondani, hogy „Resident Evil-klón”, de a Dual Effect érti, miért működött a retro túlélőhorror, és látszik, mennyi munka van benne, hogy a folytatás ne rutinból szülessen.

Az erénylista bő: nagyobb és változatosabb pályák, karakteres vizualitás, ötletes — többnyire fair — fejtörők, következetesen húzós atmoszféra. Ha ehhez a szinthez a küzdelmek stabilitása is felzárkózna, az összkép sokkal pozitívabb lenne.

Így is túlmutat az elődjén, de a szeszélyes harc és a gyenge találat-visszajelzés a végén sem ad igazán kielégítő lecsengést — mintha kinyitnák a sebet, aztán ránk csuknák az ajtót. A mai Resident Evil-lécet nem üti meg, a ’90-es évek RE-esszenciáját viszont tisztán idézi. Ha legközelebb a harcot is felhúzzák a pályadizájn és a hangulat szintjére, a Dual Effect könnyen az élbolyban találhatja magát.

-Herpai Gergely BadSector-

Fejlesztő: Dual Effect
Kiadó: PQube
Műfaj: Túlélőhorror, rejtvényekkel (harmadik személy, fix/félfix kamerák)
Megjelenés: 2025