SOROZATKRITIKA – A Netflix negyedik évada ott veszi fel a fonalat, ahol a világ még mindig repedezik, a szívek pedig lassabban forrnak össze, mint a páncél illesztései. Liam Hemsworth átveszi a kardot és a visszafogott morgást, miközben Ciri és Yennefer útja ismét egymás felé kanyarodik – több vérrel, árulással és be nem gyógyult sebekkel. A kérdés nem az, jönnek-e új szörnyek; az, hogy a sorozat vissza tudja-e hozni azt a pulzust, amely Henry Cavill távozásával megkopott.

Az évadnyitány már az első percekben kijelöli a frontvonalakat: a morális szürkezóna vastagabb, mint valaha, a döntések pedig úgy csattannak, mint egy túl korán kirántott ezüstkard. A narrátor régi történeteket idéz fel, miközben a legenda új arcot kap – nem a mítosz íródik át, hanem a nézői elvárások. A tét változatlan: megőrizni azt a törékeny „családot”, amely még élhetővé teszi ezt a világot.

„Mindig eltévedek, sosem találnak meg” – család a viharban, a vérvonal célkeresztben

A történet magja továbbra is a rögtönzött család: Geralt és Yennefer köteléke nemcsak mágiából és vágyból áll, hanem abból a makacs reményből, hogy Ciri egyszer nem menekülni fog, hanem révbe ér. Ciri közben leveti a nevét, és „Falka” álnéven a Patkányok közé sodródik – szabálytalan antihősök közé, ahol a felnövés nem beavatás, hanem zúzódás. „Mindig eltévedek, sosem találnak meg” – mondja; ez nem puszta panasz, hanem önazonosság-próba.

Geralt a maga módján csapatot verbuvál: nem hibátlan hősöket, hanem edzett túlélőket, akik nem mesét írni indulnak, hanem hazahozni valakit, akinek a vérében régi jóslatok lüktetnek. Yennefer eközben szembenéz Vilgefortzzal, akinek hűvös logikája mögött kielégíthetetlen hataloméhség dolgozik – Ciri Vén Vére nem trófea, hanem kulcs, amely túl sok zárat nyithat.

Kötelező körök és új kedvencek – amikor a mellékküldetés tartja életben a fő szálat

A sorozat továbbra is küldetések és mellékküldetések gubanca; van, amikor térképként, máskor zsákutcaként viselkedik. A könyvek és a videojátékok kettős öröksége miatt tucatnyi figura mozog a táblán – a mozaik néha szétcsúszik, mégis kialakul egy sodrás. Rajongói kedvencek csak most futnak be igazán, a Ciri–Patkányok epizódok pedig teret adnak a felnövés karcos árnyalatainak: veszteség, kétely, apró győzelmek.

A szálak végül elkerülhetetlenül a nagy leszámolás felé tekerednek Vilgefortzzal, miközben a „család” újraegyesítése nem ígéret, hanem törlesztés – tartozás önmaguknak és egymásnak. A ritmus nem mindig feszes, de az irány világos; amikor összeáll, a világteremtés emlékeztet rá, miért ragadt itt annyi néző az első évad óta.

Liam Hemsworth mint Geralt – új arc, más hangsúlyok

Kikerülhetetlen: a negyedik évad első számú témája Geralt új arca. Hemsworth hozza a klasszikus főszereplői adottságokat, tekintete azonban lágyabb; a fizikum és a belső sebek súlya kevésbé ül meg rajta. A hangja vékonyabb, a morgás visszafogottabb; ahol Cavill egy rekedt morranással világot teremtett, ott Hemsworth több apró gesztusból rak össze árnyalatot. Minden tisztelet jár ezért a nehéz szerepátvételért, mégis sokaknak hiányozni fog az a súlypont, amely korábban összefogta a jeleneteket.

Itt bukik ki a gyártás több sebezhető pontja is: a képi világ gyakran steril, a jelmezek és a sminkek mintha túl jól viselnék a forgatási napokat; a színkezelés olykor tompítja azt a vért és sarat, amelynek érződnie kellene. „Az élet mocsok és vér és halál” – mondja Ciri, a képernyőn azonban ez sokszor nem látszik eléggé.

Felvezetés a zárófelvonáshoz vagy kései feltámadás?

Hivatalos, hogy az ötödik évad zárja le a történetet; a mostani fejezet ennek előszobája: gyakran inkább kipipál, mint mesél. A kardpárbajok és a szörnydizájn továbbra is tud örömöt okozni, de a sorozatnak vissza kell találnia ahhoz a nyers energiához, amelytől egykor igazán ütött. Ha a fináléra összeszedi magát, megnyerheti a vitát önmagával; ha nem, ez az évad korrekt, ám fáradt lépés marad az elkerülhetetlen végjáték felé.

-Herpai Gergely BadSector-