Miközben a belvárosban átadják Szoboszlai Dominik viaszbábuját a Madame Tussauds Budapestben, a pályán egy fájdalmas 3–0-s vereség a Manchester City ellen, egy vb-selejtezős bukás az írek ellen és egy Csernus-interjú rajzolnak ki egészen másik képet a válogatott csapatkapitányáról. A magyar futball új ikonja most egyszerre kap „halhatatlanságot” viaszban és kíméletlen valóságot a gyepen.
Kevés erősebb szimbóluma van a sztárrá válásnak, mint amikor valakiről viaszbábu készül. A Madame Tussauds Budapest új figurája, Szoboszlai Dominik a sportteremben került olyan nevek mellé, mint Puskás Ferenc, Papp László vagy Cristiano Ronaldo. A dolog időzítése azonban enyhén szólva feszengős: alig néhány nappal az után avatják „halhatatlanná” a válogatott csapatkapitányát, hogy a Liverpoollal simán kikapott Manchesterben, a magyar válogatott pedig hazai pályán bukott el kulcsfontosságú vb-selejtezőt Írország ellen.
Miközben a turisták a belvárosban a nemzeti mezben pózoló viaszbábuval fotózkodnak, a valóságban egy megtört hangulatú öltöző, politikai VIP-jelenlét az Etihad Stadionban, és egy ismert pszichiáter éles kritikája foglalják keretbe Szoboszlai mostani időszakát. Ritkán esik így egybe a hypegépezet és a kijózanító valóság.
Vereség Manchesterben, VIP-páholyban a miniszterelnökkel
A történet egyik szála november elején, a Manchester City elleni idegenbeli bajnokin kezdődik, ahol a Liverpool 3–0-ra kapott ki. A meccset a helyszínen nézte Orbán Viktor is, a brit sajtó szerint a City-tulajdonos VIP-páholyában ült. A kamerák több alkalommal mutatták a magyar miniszterelnököt, miközben csapata, illetve a „magyar fiú” gyenge napot fogott ki.
Szoboszlai kezdőként lépett pályára, de a Liverpool középpályája egész este futott az események után. A City dominált, a labdavesztések és rossz döntések sorozata után a vége sima, háromgólos vereség lett. A brit és a hazai sajtó sem fogalmazott finoman: sokak szerint ez volt az a meccs, amelyik megmutatta, mennyire sebezhető a Liverpool új rendszerének közepe, és hogy a magyar középpályás is messze van attól a formától, amivel a szezon elején berobbant.
Az Orbán-jelenlét önmagában nem lenne több érdekességnél, de a későbbi történések felől visszanézve kellemetlenül rímel arra a narratívára, amelyben a politika, a nemzeti megasztár szerep és a futball valósága keveredik. A páholyban a díszvendég, a pályán egy szenvedő Liverpool és egy formán kívüli magyar középpályás – nem az a kép, amit egy frissen viaszbábut kapó „világsztárról” szeretnénk látni.
Kudarcszéria a válogatottal, könnyező kapitány
Néhány nappal később még fájdalmasabb estén esett át a magyar válogatott. A vb-selejtezőn Budapesten Írország ellen játszott a csapat, és a papírforma, a telt ház, valamint az elmúlt évek jó sorozata alapján sokan biztosra vették, hogy itthon marad a három pont. Ehhez képest a magyar válogatott 3–2-re kikapott, a győztes ír gól a hosszabbítás legvégén, a 96. percben született. A kommentárok szerint a csapat a hajrára teljesen szétesett mentálisan, és fizikailag is elfogyott.
Szoboszlai csapatkapitányként végig a pályán volt, de ezúttal sem a góljaival, sem az átütő játékával nem tudta megfogni a mérkőzést. A televíziós közvetítésben jól látszott, ahogy a lefújás után az arcát a mezébe temeti, majd könnyezve indul el a szurkolók felé. A meccs utáni nyilatkozatában arról beszélt, hogy „tartoznak még valamivel” a szurkolóknak, és próbálta megmagyarázni a gólörömét, amit a közvélemény egy része félreértett.
A vereség azért is volt különösen fájó, mert az elmúlt években a válogatott olyan stabil eredménysort hozott, hogy sokan már magától értetődőnek vették a bravúrt. A mostani, a vb-szereplést végleg elkaszáló kudarc már nemcsak fájdalmas pofon, hanem élesen felveti a kérdést is: nem futott-e túl gyorsan a narratíva – „aranygeneráció”, „világsztár kapitány” – a pályán látott valós teljesítményen.
Halhatatlanság viaszban – feszengés a belvárosi attrakció körül
Ebben a kontextusban különösen erős kontrasztot ad, hogy mindeközben a belvárosban átadták Szoboszlai Dominik viaszbábuját a Madame Tussauds Budapest kiállításán. A játékos személyesen is megjelent, Hajdú B. István kérdezte a színpadon arról, milyen érzés saját másával szembenézni. Szoboszlai elmondta: „Mindenki számára hatalmas megtiszteltetés, ha a Madame Tussauds viaszfigurát készít róla. Ez egyfajta halhatatlanság és a teljesítmény elismerése.” Hangsúlyozta, hogy külön öröm számára, hogy a nemzeti mezben állhat Puskás, Ronaldo és Messi figurája mellett.
A Tussauds szakemberei hónapokon át dolgoztak a figurán, a sajtóanyagok szerint a szemek távolságától a hajszín tónusáig mindent milliméterpontosan mértek fel. A tetoválásokat hat héten keresztül, kézzel festették, a figura pedig a magyar válogatott mezét viseli. Szoboszlai úgy fogalmazott: „A válogatott mez mindennél többet jelent számomra. Viselni a nemzeti színeket kiváltság, de óriási felelősség is.”
Ha mindez néhány, győzelmekkel teli hónap után történne, alighanem a közönség is csak hátradőlne, és örülne annak, hogy magyar játékos kerül a világszerte ismert viaszfigurák közé. Most azonban sok szurkolóban inkább az a kellemetlen érzés dolgozik, hogy mintha túl hamar próbálnánk bebetonozni egy szerepet, amelyhez a pályán mutatott teljesítmény az utóbbi hetekben látványosan nem ért fel.
Csernus: sztárság mellé tudás és felelősségérzet is kellene
A kontrasztot tovább erősítette Csernus Imre nyilvános megszólalása. A pszichiáter az ír meccs után egy rádióinterjúban arról beszélt, hogy szerinte a válogatott több tagjánál, köztük a legnagyobb sztároknál „nem fér meg egymás mellett a sztárság és a tudás hiánya”. Szerinte a csapat mentálisan omlott össze, és a kulcsemberek nem bírták el a nyomást, amikor igazán számított volna.
Csernus nem csak általánosságban beszélt: név szerint is említette Szoboszlait mint olyasvalakit, akinek csapatkapitányként jóval nagyobb felelősséget kellene vállalnia, és nem csak a gesztusok szintjén. A nyilatkozat kifejezetten nagy visszhangot kapott, mert ritka, hogy a sztárokat itthon ilyen nyíltan kritizálják pszichológiai szempontból, ráadásul egy ennyire friss és fájdalmas vereség után.
A kép ezzel lett teljes: egy játékos, akit a politika és a marketing már ikonként kezel, miközben egy ismert pszichiáter szerint mentálisan messze nincs azon a szinten, ami egy világklasszis csapatkapitánytól elvárható. Nem véletlen, hogy sok szurkolóban az a kérdés fogalmazódik meg: kinek szól valójában a viaszbábu – a turistáknak, a marketingnek, vagy egy olyan pályafutásnak, amely még csak félúton jár.
Mit kezdhet ezzel Szoboszlai – és mit kezdünk vele mi?
Szoboszlai helyzete ebből a szempontból kettős. Egyrészt tényleg vitathatatlan, hogy ő az elmúlt évtized legsikeresebb magyar futballistája, aki topklubban játszik, és akire itthon gyerekek tízezrei néznek fel. A Liverpool mezében szerzett gólok, a BL-meccsek, a válogatottban vállalt vezérszerep mind olyan dolgok, amelyek egy generáció számára nagyon is valós példaképpé teszik.
Másrészt viszont a futball kegyetlenül jelen idejű sport. Nem számít, mit tettél tavaly, ha ma nem jönnek az eredmények. A világbajnoki selejtezők tétje óriási, a klubnál is minden héten bizonyítani kell, és ha közben az ország vezetője a páholyban, a belvárosban pedig viaszbábu avatása zajlik, a kontraszt még erősebb. A szurkolók nem PR-kampányt akarnak látni, hanem stabil teljesítményt, gólokat, győzelmeket.
Szoboszlai kommunikációja a vereségek után eddig inkább vállalásról, mint kifogáskeresésről szólt. A közösségi médiában is inkább úgy fogalmazott, hogy a csapat „tartozik még” a szurkolóknak, nem pedig kifelé mutogatott. Ez mindenképpen pozitív, de közben az is látszik, hogy a kapitányi szerep pszichológiai terhe óriási, és könnyen összenyomhat egy olyan játékost is, aki klubszinten hozzászokott ahhoz, hogy mások mellett is eloszlik a felelősség.
A kérdés most az, hogyan lehet ebből a helyzetből úgy kijönni, hogy a „viasz-halhatatlanság” ne váljon kellemetlen emléktáblává egy elrontott selejtezősorozat hátterében. Ehhez vélhetően kevesebb protokoll-eseményre, és több csendes, elvégzett munkára lesz szükség a pályán, a regenerációban, a fejben – és a stáb részéről is őszintébb visszajelzésekre.
Magyar szemmel persze érthető, hogy ha végre van egy világklasszis klubban játszó karmesterünk, azonnal szeretnénk őt piedesztálra emelni. A hiba akkor kezdődik, amikor a szobor gyorsabban készül el, mint a tartósan magas szintű teljesítmény. A Madame Tussauds viaszfigurája önmagában nem probléma – legfeljebb egy hangos jelzés, hogy ideje lenne a valóságban is olyan szintet hozni, amelyhez később nem kell magyarázkodva visszanézni erre az időszakra.
Szoboszlai még mindig csak a pályafutása elején jár nemzetközi szinten. Hogy a viaszfigura majd egy korszakos futballista „mellszobra” lesz-e, vagy inkább egy túl gyorsan felhúzott emlékmű egy elszalasztott generáció fölött, azon a következő évek teljesítménye fog múlni – nem a villogó vakuk a belvárosi attrakción.
Forrás: Index, Nemzeti Sport, 24.hu, Forbes
