FILMKRITIKA – A Legénybúcsú elvileg mindent kipipál, amit egy 2025-ös magyar közönségvígjátéktól várnánk: népszerű színdarab filmes adaptációja, sztárparádé, balatoni díszletek, hype-olt elsőfilm-rendező és egy raklap „szürreális” kalandot ígérő marketing. A vásznon viszont mindebből egy túlságosan steril, életidegen, fáradtan erőlködő gegcunamit kapunk, amelyben két háziorvos barát úgy viselkedik, mintha rosszul megírt sketch-sorozat epizódjaiban ragadt volna. A nézőnek végig azt ígérik, hogy ez lesz „a” felejthetetlen legénybúcsú, de a végére nagyjából az marad emlékezetes, milyen ritkán sikerül valóban nevetni. A film legnagyobb drámája nem a barátság próbája, hanem az, hogy mennyire látványosan nem jön össze a valódi humor.

Fontos rögtön az elején leszögezni, honnan jön ez az egész: a Legénybúcsú nem Tom Hanks 1984-es Bachelor Party-jának magyar remake-je, és nem is a 2023-as Legénybúcsú Extra folytatása vagy spin-offja, még ha a cím alapján sokan automatikusan ide asszociálnak is. Szente Vajk saját, 2019 óta sikerrel futó színdarabját dolgozta át mozifilmre, amely a Játékszínben és vidéki színpadokon már bizonyította, hogy színházban működni tud a bohózatos, túlpörgetett káosz. A filmes változat egy független produkció, nagyjából háromhetes, 23 napos forgatással, 50 fős stábbal, olyan nevekkel, mint Ember Márk, Fehér Tibor, Kárpáti Rebeka, Törőcsik Franciska, Csonka András, Nagy Sándor, Csuja Imre, Varga Ádám és természetesen a marketingben külön kiemelt Korda György. A gond az, hogy amit a színpad elbír, azt a kamera könyörtelenül felnagyít: a színházi túlzásból a vásznon gyakran üres ripacskodás lesz, a bohózatból pedig sokszor csak kapkodó geglista marad.

A film alaphelyzete még papíron ismerős, sőt, kifejezetten ígéretes: Alex (Ember Márk) és Simon (Fehér Tibor) orvosként dolgoznak, és huszonegy éve elválaszthatatlan barátok, akik egy közös praxisban, közös vállalkozásban, közös élettörténettel mennek neki a harmincas-negyvenes létnek. Simon nősülni készül, Alex pedig vért izzad, hogy a „világ legjobb legénybúcsúját” szervezze össze a barátjának. A forgatókönyv szerint ez a buli hamar túlnő a Balaton-parti alaphelyzeten, és egyik túlcsavart, „szürreálisnak” szánt helyzet viszi a másikba a duót: luxus golf resort, pókerező figurák, papok, apácák, félreértett halott nő, rendőrök, kommandósok, szállodai káosz. Papíron ez akár egy feszes, pörgős, beleállós barátság-vígjáték is lehetne, a Legénybúcsú viszont már az első félórában elengedi a valóság maradékát is, és onnantól csak sodródik jelenetről jelenetre, mintha egy kényszeresen túlírt színházi felvonást próbálnának meg szétszedni filmsnitté.

Életidegen hősök, orvosnak álcázott bohócok

A Legénybúcsú legnagyobb baja, hogy a főhősei valójában nem emberek, hanem helyzetkomikum-generátorok. Alex és Simon háziorvosként elvileg felelősségteljes, felnőtt emberek, akik emberek életével foglalkoznak, ehelyett a vásznon úgy viselkednek, mintha két rosszul megírt YouTube-prank csatorna gazdái lennének. Fehér Tibor figurája lazán eljátssza a közös orvosi cég teljes vagyonát, mintha csak egy free-to-play mobiljátékban bukna el pár gemet, Alex pedig erre Ember Márk megformálásában „embertelenül” gyenge, hiteltelen reakciót ad: a jelenet, amelynek a barátság, az egzisztencia és az életük egész alapja alatt kellene megremegtetnie a talajt, nagyjából olyan súllyal csapódik be, mint egy félresikerült poén a reklámblokkok közötti talkshow-ban.

A két főszereplő közötti kémia papíron huszonegy évnyi múltról szól, a vásznon viszont inkább tűnik úgy, mintha két külön műsor vendégei lennének véletlenül összezárva egy forgatáson. Ember Márk játékában van energia, csak éppen rossz helyen: a karakter állandó túlreakciói, kétségbeesett gesztusai, hisztérikus pánikjai nem viccessé, hanem idegőrlően fárasztóvá teszik a figurát. Fehér Tibor humorban egyszerűen kevés ehhez a súlyhoz: nem elég erős komikus, a jelenetek nagy részében vagy egy ütemmel le van maradva, vagy egy fokkal túl sokat játszik, mintha folyamatosan azt figyelné, mikor lehet végre megkapni a „most nevess” instrukciót.

Az életidegenség nem csak a karakterek reakcióiban, hanem a teljes dramaturgiában visszaköszön. A film sorra pakolja egymás után azokat a „na, ezt sem gondoltad volna” típusú fordulatokat, amelyeknek semmi köze nincs ahhoz, ahogy normális emberek viselkednek, még extrém helyzetekben sem. Nem az a gond, hogy a sztori elrugaszkodik a valóságtól – vígjátékban ez bőven belefér –, hanem az, hogy közben nem épít ki semmiféle érzelmi kapaszkodót. Nincs meg az a nagyon alap „ez akár velünk is megtörténhetne” érzés, ami miatt egy káoszba fulladó legénybúcsún nevetni tudunk – bár igazán, effektíve konkrét „legénybúcsú” nincs is nagyon a filmben. Itt inkább azt érezzük: valaki nagyon szeretne vicces lenni, de fogalma sincs róla, milyen az élet a forgatókönyv-szoftveren kívül.

Elpazarolt mellékszereplők és félrement humor

A Legénybúcsú egyik legnagyobb tragédiája, hogy miközben a főhősök vergődése alig működik, a mellékszereplők között ott sorakozik néhány tényleg tehetséges komikus, akik, ha kapnának rendes játékidőt, simán elvinnék a filmet a hátukon. Csonka András, mint a szálloda vezetője, pontosan érzi, hogyan kell egy kicsit neurotikus, kicsit túlpörgetett, kicsit pitiáner figurát úgy eljátszani, hogy közben az embernek legyen kedve nézni. Néhány pillanatra felvillan, mennyire jól tud működni, amikor a rendező végre hagyja, hogy a természetes komikuma dolgozzon, aztán a forgatókönyv visszarántja a háttérbe, mintha attól félne, hogy a mellékszereplő érdekesebb lesz, mint a két főhős.

Ugyanez a helyzet Nagy Sándor papjával: a figurában bőven lenne potenciál, a színész rutinból is képes lenne akár emlékezetes jeleneteket szállítani, de a film mintha direkt visszafogná. Varga Ádám szállodai alkalmazottként pontosan azt a fajta feszes, jó ritmusú komikumot hozza, ami egy ilyen filmben aranyat érne, de neki sincs elég tere, hogy kibontakozzon. A néző így kap néhány valóban vicces pillanatot, mintha egy másik, jobb filmből vágták volna át őket ide, aztán újra visszazuhan a főszereplők erőlködő káoszába.

Kárpáti Rebeka külön kategória. Tagadhatatlanul húzónév, a plakátokon és az előzetesekben is kiemelt helyen szerepel, és valóban jól mutat a vásznon, de a szerep, amit kapott, szinte tankönyvi példája annak, amikor a „szép nő” típusú karaktert a forgatókönyv inkább díszletnek, mint embernek kezeli. Az első felében még elhiteti velünk, hogy a figurában lehet mélység, lehet ív, aztán a film második felére az egész karakter teljesen szétesik, az utolsó szakaszban pedig egyszerűen hiteltelenné válik. Nem azért, mert Kárpáti Rebeka ne tudna többet, hanem mert senkit nem érdekelt, hogy a szerep ennél bármi több legyen, mint egy hálásnak szánt, de üres kliséhalom.

Törőcsik Franciska neve szintén jól mutat a stáblistán, főleg azoknak, akik a Hunyadi-sorozatban szívesen nézték, mit csinál, itt viszont egy villanásnyi, teljesen felejthető epizódszerepre futja, amelyet bármelyik pályakezdő színész letudott volna ugyanilyen szinten. A komikusi vénája ebből a filmből egyszerűen nem derül ki, nem azért, mert ne lenne, hanem mert a forgatókönyv nem hagy neki semmit, amit érdemben el lehetne játszani. Korda György, mint kártyafüggő szerencsejátékos, elméletben a film egyik nagy gegje, gyakorlatban viszont egy tisztességesen lehozott, de súlytalan cameo, amelynek már a bejelentése is viccesebb volt, mint az, amit végül a jelenetben látunk.

A humor szintje összességében ott mozog, ahol a magyar filmvígjátékok legfáradtabb hagyománya: a poénok egyik fele gyenge, óvodás szintű favicc, amit már a felütésnél lelő a film, a másik fele pedig olyan erőltetett, mintha a forgatáson improvizált, majd „jó lesz az így is” alapon bennhagyott dumákból ollózták volna össze. A sajtóvetítésen a kritikusok alig nevettek, és ez nem a „cinikus szakma” hibája, hanem annak a tünete, hogy a film egyszerűen nem tud valódi, felszabadult nevetést kiváltani. Nem arról van szó, hogy ne lenne, akinek egy-egy poén beüt, hanem arról, hogy ez a mennyiségű idő, pénz és tehetség sokkal többet is kihozhatott volna magából, mint egy ennyire középszerű geghalmaz.

Miért nem lesz ebből új Üvegtigris?

Ha a Legénybúcsút elhelyezzük a magyar vígjáték-történelemben, akkor különösen keserű a szájíz. Ott van A tanú, amely egyszerre volt kőkemény rendszerkritika és ma is idézhető, időtálló vígjáték. Ott az Üvegtigris, amely minimális eszköztárral, néhány jól eltalált figurával, egy raklap lepusztult lakókocsival és Tonóval olyan világot teremtett, amit a nézők tényleg a magukénak éreztek. A Legénybúcsú ezzel szemben egy fényesre polírozott, prospektus-illatú, a való élethez maximum laza PR-szinten kapcsolódó univerzumban játszódik, ahol mindenki egy kicsit túl jól néz ki, minden helyszín egy kicsit túl designos, minden konfliktus pedig egy kicsit túl tét nélküli.

Technikai oldalról egyébként nincs tragédia: Babos Tamás operatőri munkája hozza a ma már elvárt, korrekt közönségfilm-szintet, a Balaton és a golf resort tisztességesen mutat, a szálloda enteriőrjei is szépen vannak bevilágítva. A zene és a hangkeverés szintén iparosmunka, bár semmi olyan nincs bennük, ami akár napokkal később is megmaradna. A probléma nem a látvány, hanem a tartalom: egy olyan forgatókönyvre húzták rá ezt a technikai csomagot, amelynek nincs gerince, nincs valódi tematikus súlya, és a felszín alatt nem mond semmit sem barátságról, sem felelősségről, sem arról, mit jelent felnőni egy ilyen szituációban.

Összességében a Legénybúcsú egy tipikusan olyan magyar filmvígjáték, amely láthatóan csak és kizárólag szórakoztatásra akar lőni, de közben elfelejti, hogy a szórakoztatásnak is van minőségi minimuma. A valós élettől erősen elrugaszkodó, „életidegen” sztori, a komikusan (de sajnos nem viccesen) gyenge reakciókkal operáló főszereplők, a fáradt, sokszor csak sóhajt kiváltó faviccek és az elpazarolt mellékszereplők együtt egy olyan produkciót eredményeznek, amelyből hiányzik a lélek, a bátorság és az önreflexió – és az igazi humor. Nem lesz belőle új Üvegtigris, de még egy korrekt, egyszer nézős, könnyed magyar vígjáték sem igazán – inkább csak egy hosszúra nyúlt, rosszul sikerült legényest érzünk, ahol már tíz perc után mindenki haza akarna menni, de valaki még mindig rendel egy utolsó kört.

-Herpai Gergely „BadSector”-