FILMKRITIKA – Keanu Reeves ismét visszatér, mint John Wick, az elképesztő ügyességű és szaktudású bérgyilkos egy bombasztikus második részben. A 2014-ben nagy meglepetést okozó film folytatásában ugyanazt különleges stílust és kőkemény akciót kapjuk, mint az előző részben, viszont egy fokkal még magasabb szintre lépve.

A nagyjából két és fél éve megjelent John Wick igazi szépsége és valódi mozgatórugója, hogy mennyire intelligensen és egyfajta öniróniával élesztette fel a kilencvenes évek sztárcentrikus akciófilmjeit. A John Wick egyszerre volt igazi stílusgyakorlat és ugyanakkor egyfajta önreflexió is a brutálisan erőszakos jeleneteivel és az egyébként feltűnően sablonos történetével (egy haldokló feleség egy kutyát hagy hátra férjére, John Wickre, akit egy orosz banda elpusztít, Wicket félholtra verik a kocsiját meg elrabolják, így hősünk bosszút áll).

Az akciójelenetek koreográfiája már az első részben is hibátlan volt, az erőszak pedig annyira extrém, hogy a dehidratált 9/11-es korszak után, amikor a vásznon szinte senki sem vérzett, mindenképpen visszatérés volt a gyökerekhez. Emellett pedig maga Keanu Reeves alakítása is, ahogy jelenlétével uralta a filmvásznat, olyan a szó klasszikus értelmében vett, nyolcvanas évekbeli akcióhősökre emlékeztetett, mint Charles Bronson, vagy Alain Delon.

Grand Theft Auto

A John Wick 2. felvonás szinte percekkel azután folytatódik, hogy az előző film lezárult, ami különösen intenzív élmény, ugyanis az első filmet közvetlenül a második sajtóvetítése előtt néztem meg. John Wick (Keanu Reeves) azonnal padlógázzal indít: autójával egy motoros bűnözőt üldöz a neontól csillogó utcákon, hogy megtalálja kedvenc 1969-es Mustangját, amelyet az orosz maffia lopott el tőle – már megint. Ezúttal az Abram Tarsov (Peter Stormare) által irányított bandáról van szó, aki annak az orosz maffiózónak a bátyja, akivel Wick még az első filmben leszámolt.

A film indító szakaszában nyitó szakászában John Wick szinte a Halál balett-táncosaként libben az árnyékból ide-oda, miközben az ellenséges bandatagokat egymás után írtja ki, kegyelem nélkül. Mindeközben Abram rettegve hallgatja a golyókat csapódását, süvítését, az emberei haláltusáját. Wick legendás tettét (egyetlen golyóstollal három bűnözőt likvidált) ő és hadnagya mindketten ismerik, amikor felidézik egymásnak és a mestergyilkos, a „rémkirály” még meg szinte sem jelenik a vásznon, mitikus alakjával már tisztában kerül a néző – még akkor is, ha nem látta az előző filmet.

Nyugdíj gyilkosoknak nincs soha…

Pedig John Wick semmit sem szeretne jobban, mint végre tényleg visszavonulni, de nincs szerencséje: egy régi, „szent” fogadalom miatt kénytelen ismét munkába állni. Hiába temeti el ismét, a háza alá bebetonozva fegyvereit és az aranytallérjait (amellyel a bérgyilkosok világában fizetnek), Santino D’Antonio (Riccardo Scamarcio) igen durva módon rángatja, kényszeríti vissza, hogy egy kellemetlen küldetéssel bízza meg: Wicknek D’Antonio saját húgát kell meggyilkolnia, csak hogy feljebb juthasson az olasz maffia hierarchiájában. Amennyiben Wick visszautasítja a munkát, úgy kiátkozzák a gyilkosok rendjéből. Így tehát kénytelen-kelletlen elvállalja a megbízatást.

Persze D’Antonio gerince annál inkább gumiból van: miután Wick elvégezte feladatát, a következő célponttá már ő válik, így igazi hajtóvadászat indul ellene…

Nincs idő magyarázkodásra

A John Wick 2. felvonás úgy épít az első filmben kialakított szabályrendszerre, eseményekre, hogy nem nyomja le a néző torkán a hosszú magyarázatokat. Hatalmas érdeme a filmnek, hogy ennek ellenére is könnyen és gyorsan megértjük a mozgatórugókat, a szabályokat, a fontosabb karakterek indítékait és szerepkörét. Chad Stahelski rendező most egyedül állt a kamerák mögé, lévén David Leitch, rendezőtársa az előző filmből jelenleg a Deadpool folytatásán dolgozik. Mégis, egyedül is tökéletes szaktudással és professzionalizmussal uralja ezt a különleges univerzumot, feszes, gyilkos akciójelenetekkel, szinte a túlvilág démonait idéző főhőssel és rá is vadászó profi bérgyilkosokkal.

Igen, John Wick szinte nem is ember, hanem egyfajta bosszúálló, bukott angyal, aki ugyan egyfolytában megsérül, vérzik, de mégis képtelenség elpusztítani, pedig tényleg hozzá mérhető szupergyilkosok is vadásznak rá – a hadseregnyi gengszteren túl. Többek között a Ruby Rose által alakított Ares, vagy Cassian (Common) is a bőrére pályáznak, ahogy szinte minden profi, amikor a 7 millió dolláros díjat kitűzik a fejére. Csak az ösztöne, a szinte mágikus képességei és egy-két jóbarát, vagy váratlan szövetség révén tud érvényesülni és életben maradni.

Matrix újratöltve

Keanu Reeves talán a Mátrix óta nem csillogott ennyire, így az ínyenceknek további csemege, hogy egykori Mátrix-béli színésztársa, Laurence Fishburne (az egykori Morpheus) is szerepel a film második felében. Nem csak egyszerű kameóról van szó, Fishburne itt fegyverkereskedőt alakít, akinek Wick a segítségét kéri. Ő is és Common és Ian McShane (a New York Continental Hotel) is kiválót alakítanak, nagyszerűen egészítik ki Keanu Reeves elszánt, irgalmat nem ismerő, mégis, nagyon is sebezhető figuráját – mintha mindannyian a biblikus alvilág urai, illetve az őket szolgáló démonok, ördögök lennének.

A szállodalánc egyébként ebben a filmben sokkal hangsúlyosabb szerepet kap. Ez részben ironikus is: a John Wick 2. felvonásra sokkal inkább jellemző a humor, a finom önirónia, mint az első részben. A római Continental Hotel sommelier alkalmazottja például valójában egy a végletekig udvarias, szolgálatkész fegyverkereskedő, a küldetéseket, utasításokat pedig egy teljesen szürreális, már-már kafkai telefonláncon keresztül osztják.

Nem csak egy ponyvalegény

A második John Wick közel sem csak egy brutálisan erőszakos akciófilm, hanem annak példája is, hogyan lehet egy ilyen alkotást stílusosan, intelligensen megjeleníteni. A hibátlan vizuális világ mellett még olyan klasszikusokra, mint A sanghaji asszony című filmre való utalás is belefér, mint a művész kiállítás, amelynél tükrök rengetegében kell hősünknek a gyilkoshadsereggel szembe szállnia.

Persze kőkemény thrillerről beszélhetünk: még az első résznél is sokkal véresebb, keményebb akcióval, ugyanakkor tagadhatatlan stílusérzékkel fűszerezve.

A vicc az, hogy a rendező „csupán” Keanu Reeves kaszkadőre volt a Matrixban, mégis olyan filmet készített, amellyel sok professzionális rendezőt lepipált. (Ez egyben fricska is számunkra, hiszen a magyar Cop Mortem, amelyet a szintén hollywoodi kaszkadőrből rendezővé vált Kovalik József készített, borzasztóan gyenge fércmunka lett.)

A John Wick 2. felvonás persze azért nem tökéletes film: egy-két párbeszéd túlságosan mesterkélt, logikát pedig nem nagyon érdemes keresni a történetben, vagy bizonyos karakterek motivációjában. Ugyanakkor egyértelműen az utóbbi idők legkeményebb, legstílusosabb akció-krimije, melyből komoly franchise is alakulhat, ha a folytatásokat sem szúrják el.

-BadSector-