FILMKRITIKA – Martin Scorsese-nek valláshoz, Istenhez való viszonyulása vissza-visszatérő témája, így nem csoda, ha legújabb filmje, a Némaság is vallásos kérdéseket feszeget. A világhírű rendező ezúttal a középkori Japánba kalauzol el minket, ahol két fiatal jezsuita pap megpróbáltatásain keresztül – egy sajátos történelmi korszakban és helyzetben – mutatja be a keresztények üldöztetéseit. Amiért ez a film igazán ütős, az a tény, hogy nekem, ateistának is hatásos, elgondolkoztató, megrázó élmény volt.

Miért kellene, hogy szimpatizáljak egy olyan bigott vallás elvakult hittérítőivel, küldetésükkel, szenvedésükkel, nyűglődésükkel, amelyik évezredeken keresztül kényszerített, kínzott, korrumpált nemzedékeket?

Egyáltalán miért is sajnáljam a film főszereplőinek jezsuita hittérítőit, amikor eléggé valószínű, hogy a középkori Japán csak rosszul járhatott volna azzal, ha sikeresen „importálják” a keresztény vallást, ezáltal meggyöngítve az országot, ezzel akár lehetővé téve, hogy kolonizálják azt?

Másrészről, ha belegondolunk, a katolicizmus tényleg a legkevésbé volt kompatibilis a japán társadalmi berendezkedéssel, és amilyen agresszív vallás, mindannyian tudjuk, hogy írmagjában irtotta volna ki a „pogánynak” tartott japán hiedelmeket, vagy ezek képviselőit, ha megerősödik és akár állami vallássá emelkedik. (Ahogy ez ugye a középkori Magyarországon is történt.)

Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, miközben – bevallom őszintén – a film legelső szakaszában erősen feszengtem a moziszékben a sajtóvetítés alatt, mert meglehetősen untam, azt nézvén, hogy mit összeszerencsétlenkedett és szenvedett a két fiatal pap, ahogy bujdokolva, rejtőzve, rettegve próbálták „nyájukat”: egy rettenetesen szegény, de annál inkább hívő keresztény japán falu lakosságát nyomorúságos körülmények között is istápolni – legalábbis ami hitüket illeti. Aztán rájöttem, hogy Martin Scorsese ismét zseniálisat alkotott és ez a film valójában másról szól…

Hitehagyott jezsuita?

Kicsit előre szaladtam és nem meséltem a film történetéről. A Némaságban a két fiatal atya: Rodrigues (Andrew Garfield) és Garupe (Adam Driver) nem egyszerűen azért kelnek útra, hogy ők is hitet térítsenek, hanem meg kell találniuk Ferrierát (Liam Neeson) jezsuita rendjük egy idősebb papját, aki a katolikusokat ért borzalmas atrocitásokról, kínzásokról számolt be utolsó üzenetében, aztán többet hosszú hónapok óta nem írt semmit.

Ami pedig végkép megdöbbentő (legalábbis egy a hitében leginkább erős, mélységesen vallásos jezsuita számára), hogy Ferreira állítólag elhagyta hitét, japán életmódot vett fel, feleséggel, gyerekkel. A két fiatal pap ezért meggyőzi rendjük vezetőjét, hogy Japánba mehessenek, azért, hogy utánajárjanak, mennyi igaz a fenti állításból, majd megtalálják és visszahozzák Ferreirát a nyájba.

Egyetemes történet

Amitől számomra a film a kezdeti – számomra kissé nyűgös – szakasza után mégis annyira hatásos volt, az a tény, hogy nekem a Némaság nem kifejezetten a vallásról, a katolikusok üldözéséről, vagy a japánok középkori kegyetlenkedéséről szólt, hanem olyan egyetemes kérdésekről, mint a mindenkori hatalom módszerei arra nézve, hogy a neki kellemetlen világnézeteket elpusztítsa, elnyomja, sóval felhintse.

A film legzseniálisabb pillanata Inoue japán főinkvizítorhoz köthető (az inkvizíció egy olyan kifejezés, amelyet ugye paradox módon pont a katolikus valláshoz szoktunk kötni) aki az elnyomó hatalom „emberséges” arcát mutatja be. Ő a „jó zsaru”, a diktatúra mosolygós arca, aki ráadásul rendkívül intelligens is, így hamar rájön, hogy a mártíromságért küzdő jezsuitákat, illetve a Japánba beszivárgott keresztény hitet pont nem azzal lehet legyőzni, ha egymás után megkínoznak és kivégeznek mindenkit.

Elnyomók és elnyomottak

Persze „kell” azért az is: a filmben több mártírhalált is láthatunk, amikor a hatalom éppen a „rossz zsaru” arcát mutatja. De valójában e film esszenciája nem a mártírhalál és nem is a már említett „emberarcú” diktatúra (amelyet mi, magyarok a Kádár-rendszer alatt évtizedeken keresztül kitapasztalhattunk), hanem az a módszer, ahogy a főszereplő(k) pszichéjét igyekszik a hatalom megdolgozni, leginkább lelki, ritkábban testi kínzással, gyötréssel, zsarolássál, vagy akár logikus (vagy annak hangzó) érvek sulykolásával.

A filmben több olyan jelenetet is láthatunk, amikor Inoue főinkvizítor a fiatal jezsuita foglyával, Rodrigues-el beszél és ezek a jelenetek kicsit az 1984-re (a regény és a film) hasonló jeleneteire emlékeztettek, amikor Richard Burton (O’Brien) sulykolta a Párt mélységes „igazságait” a John Hurt által alakított Winston Smith-nek – azzal a csavarral, hogy Inoue-nak sok szempontból viszont igaza van, amikor a katolikus vallás inkompatibilitásáról beszél a középkori Japánban, melyet egy mocsárhoz hasonlít, ahol a keresztények hite képtelen gyökeret ereszteni.

Amitől tehát Scorsese filmje félelmetesen nagyot üt, az a tény, hogy ezúttal a „zsarnoknak” sok tekintetben igazat kell adnunk, miközben tényleg a végletekig aljas módszerekkel dolgozza meg a fiatal pap pszichéjét, többek között a keresztény nyáját ért borzalmakon keresztül.

Két dogma csap itt össze, két intellektuson keresztül és valójában egyik sem szimpatikus, ha tehetné, az éppen elnyomott eltaposná az elnyomót – még akkor is, ha persze a fiatal, naiv, idealista főszereplő nem tartozna az elnyomókhoz.

Várd ki a végét!

Scorsese nem Shyamalan, nála sokkal finomabb a csattanó, de mégis üt, méghozzá nagyot és még napokon keresztül „veled marad” a film – akár vallásos vagy, akár nem. A Némaságban ez a legjobb: amellett, hogy nagyon is konkrét kontextusban és történelmi korszakban játszódik, és látszólag a keresztény vallás gyakorlóinak megpróbáltatásairól szól, ugyanakkor története napjainkban is torokszorítóan érvényes, sőt, sajnos aktuális is.

A mindent legyűrni kívánó, kíméletlen diktatúra ma is létezik, az 1984-es O’Brienekhez, vagy a Némaság-féle Inoue inkvizítorokhoz hasonló figurák pedig köztünk élnek és lelkiismeretfurdalás nélkül kiszolgálják ezt a hatalmat.

-BadSector-