Ha azt hiszed a trailer alapján, hogy a Whiplash csak egy zenészek nyűglődéséről szóló film, akkor nagyot tévedsz! Bizonyos értelemben véve „akciófilmmel” van dolgunk, csak itt pisztolyok, verekedések nincsenek. (Bár vért azért fogunk látni, nem is keveset.) Ez a film egy igazi „párbaj” mester és tanítvány között. A látszólag szadista, kegyetlen, cinikus mester vagy kipasszírozza a legjobbat tanítványából, vagy egy életre összetöri. A Whiplash ezt a történetet meséli el egy majdnem kétórás adrenalin-bombán keresztül.

Semmi értelme kevesebbet elérni, mint a mesterséged tetőfokát. Talán ez is lehetne a Whiplash mottója, amely Damien Chazelle rendező második low budget, indie filmje egy fiatal jazzdobos tanítványról, aki az ország egyszerre legjobb és legkeményebb zenetanodájában egy maximalista tanárral találkozik, aki semmilyen módszertől sem riad vissza, hogy tanítványaiból a maximumot préselje ki.

All that jazz

Adrew Neimen (Milles Teller) arról álmodozik, hogy egyszer majd ő lesz a legnagyobb jazzdobos, és Buddy Rich, vagy Gene Krupa szintjére is felér. A Manhattanben lévő zeneiskola félelmetes zenetanára pedig mindent megtesz azért, hogy vagy lángra gyújtsa benne ezt a tehetséget – még akkor is, ha ez a tűz akár „el is égetheti” hősünket.

Terence Fletcher, az machiavellisztikus tanár, aki egyben egy elképesztően tehetséges jazz zenész is (a zseniális J.K. Simmons alakítja, aki abszolút eltalálta a karakterét) érdeklődni kezd a fiatal dobos iránt és a saját osztályában kezdi tanítani. Ez hatalmas lehetőség Neiman számára, ám a kezdeti lelkesedés hamarosan rémálommá változik, mivel a szadistának tűnő, cinikus és rendkívül kegyetlen tanára mindent megtesz, hogy a legjobbat hozza ki belőle és a többi tanítványból is – enyhén szólva is megkérdőjelezhető tanári metódusokkal.

Imádjuk gyűlölni

J.K. Simmons mindig is tökéletes volt a cinikus szemétládák alakításában, de ebben a filmben pályája csúcsán áll. Bár persze utáljuk és végletekig ellenszenves, amit a tanítványaival művel, ugyanakkor cinizmusa ellenállhatatlanul mulatságos, sőt, gyakran kacagtató. A közte és Miles Teller közötti hihetetlen feszültséget és „egy húron pendülést” elképesztő tehetséggel sikerült a fiatal, másodfilmes Damien Chazelle rendezőnek színészeiből kihoznia.

Tulajdonképpen egy igazi „párbajról” van szó mester és tanítvány között, amelyet még inkább kihangsúlyoz az a tény, hogy a többi karakter sokkal gyengébb és érdektelenebbek és hőseink velük való kapcsolata teljesen háttérbe szorul. Neiman apja egy annak idején kudarcot vallott író és tanár, akit a felesége is elhagyott. Gyakran inkább úgy viselkedik, mintha a fia puha „baby-sittere” lenne, az igazi apa-szerep gyakorlása helyett.

Neiman barátnője pedig hiába szimpatikus, talpraesett lány, akivel egyébként szeretik egymást, hősünk mégis csak úgy tekint rá, mint egy akadályra, amelyik Neiman és a zene közé állhat, így nem sok hatással bír ő sem az ifjú zenetanítványra.

Csak a zene

Neiman tehát nem nagy hagyja, hogy bármi csak egy percre megakadályozhassa jazzkarrierjében – kivéve persze saját kudarcait. Fletcher ezért újra, újra és újra kegyetlenül megalázza (persze a többi tanítványával egyetemben) és a film igazi feszültsége a köztük dúló harcból fakad. Még vér is van a filmben, méghozzá nem is kevés, de a legtöbbször ez nem a verekedésből származik, hanem Neiman felsérti a kezét, annyira keményen gyakorol.

Nem kétséges, hogy a végső jelenet nem lehet más, csak tragédia, vagy totális győzelem. Machiavellit említettük: érdekes kérdés, hogy vajon a cél tényleg szentesíti-e az eszközt és Chazelle kitűnő alkotása nagyszerűen viszi végig ezt a gondolatot az egész filmen keresztül.

-BadSector-