FILMKRITIKA – Szinte egy pillanatra sem áll le a ritmus és az akció a Marvel legújabb szuperhősfilmjében, amely ezúttal az utóbbi időkben heroikusabb és komolyabb hangvétel helyett inkább a családi filmvígjáték irányt vett, igaz, a látványos akció és a Marvel univerzumhoz képest is kifejezett fantáziadús jelenetek sem hiányoznak.

Nem ez a film, ahol súlyos problémák merülnek fel a nagyobb összecsapások során és fajsúlyos főgonoszokkal kell megküzdeniük a gyakran meghasonlott szuperhősöknek. Emellett itt nincs Deadpool-féle cinikus, véres humor, de még A galaxis őrzőit idéző felnőttes bohóckodások is elmaradtak. Ez tipikusan az a Marvel-film, ahová elmehetsz a kisebb korú gyerekeddel is, a jókat, még ha kőrözi is az FBI, akkor is, végig jók maradnak és a gonoszaktól sem lesznek rémálmai a csemetédnek (ha van). És te jól fogsz szórakozni?

Rém rendes családok

Scott Lang (Paul Rudd) hiába feltűnően szimpatikus, jóvágású, jó arc, jó családapa, aki példamutatóan foglalkozik elvált feleségétől lévő gyerekével is, mégis két évig kell háziőrizetben otthon dekkolnia, egyedüli társai pedig üzlettársa, Louis (Michael Peña) és a kiskorú lánya. Bűne lényegében annyi, hogy a szuperhősök polgárháborújában Amerika Kapitány oldalán harcolt, illetve Németországban volt valami balhéja „Kapival”.

Egykori „szorosabb” társai: Hank Pym (Michael Douglas) és Hope van Dyne (Evangeline Lilly) is szökésben vannak és ha kapcsolatba kerül velük, akkor az Scott vesztét is okozhatja. Persze, a Hangyát ettől még nem olyan fából faragták, hogy régi társait cserben hagyja és amikor Hank is Hope a 30 éve eltűnt Janet (Michelle Pfeiffer), Hank felesége és Hope anyja nyomába erednek, akkor Scott is csatlakozik hozzájuk.

Persze a rosszak oldalán is elég komoly ellenfelek állnak, hiszen mindjárt ott van Sonny Burch (Walton Goggins), a kapzsi és simlis gengszter, aki állandóan Hank szupertechnológiájára fáj a foga, illetve a Szellem (Hannah John-Kamen), aki egy részben Hanknek felróhat baleset miatt is molekuláris instabilitásban szenved és bár ezáltal képes áthatolni a falakon és egyéb szilárd testeken (embereken is), viszont ennek hátulütője, hogy már csak pár hete van hátra az életből, a megoldást pedig Hankék kárára tudja megtalálni.

Kicsik és nagyok

Bár a sztori jelentőségében csak árnyéka bármelyik komolyabb Marvel-filmnek, ugyanakkor kellően fordulatos és szórakoztató.  A poénok hol ütnek, hol kevésbé – Deadpool-féle hasfalszaggató humorra mindenesetre ne tessék számítani. A Szellem közel sem olyan félelmetes, vagy jól kidolgozott főgonosz, mint Thanos, és bár igyekszik drámaivá válni, annyira nem jön neki össze, mint a Keselyűnek a Pókember: Hazatérésben.

Ugyanakkor a ritmussal nincs probléma, és a történet kissé földhöz ragadott mivoltát a fordulatok és a poénok jól ellensúlyozzák. Szinte minden percben történik valami izgalmas, mozgalmas, vagy szellemes, ritkán találkozunk felesleges, vagy unalmas jelenetekkel. Az állandó zsugorodás és (vissza)növés igazán feldobják a helyenként kissé sablonosnak tűnő akciójeleneteket, vagy drámai(nak szánt) fordulatokat is.

Nem csak hangyásoknak

Aki egy könnyedebb, „családibb” Marvel-filmre vágyik, az jól fog szórakozni A Hangya és a Darázzsal, de túl nagy mélységet tényleg nem szabad várni tőle. A történet fordulatos, az akciójelenetek általában véve jól koreografáltak, sokszor mulatságosak is és mindig szórakoztatóak. Ez az a Marvel film, amelyre tényleg az egész családdal elmehetsz és bár epikus összecsapásokat, vagy nagy katarzist nem szabad benne keresni (ez tényleg nem a Végtelen Háború, inkább annak ellentéte), viszont a jegy áráért nagy eséllyel te is jól fogsz szórakozni.

-BadSector-