FILMKRITIKA – Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki ép ésszel beleülne azokba a hatvanas évek korszakának zörgő, csörgő, életveszélyes űrrepülőkbe, űrhajókba, amelyekbe Neil Amstrongnak kellett egykor a világűrbe repülnie és a Holdra szállnia, miután megnézte Damien Chazelle filmjét. De akkoriban a Ryan Gosling által alakított Neil Amstrongnak nem volt más választása, hiszen mindenre elszánta magát, hogy a szovjetek előtt meghódítja a világűrt és ő lesz az első ember a Holdon.
A Whiplash és a La La Land után a fiatal, francia-kanadai származású rendező harmadik filmje az űrkutatás hatvanas évekbeli korszakának izgalmas versenyfutását mutatja be – egyetlen ember küzdelmes pályafutásán és életének bemutatásán keresztül. Az első ember azt a többéves időszakot dolgozza fel, amíg Neil Amstrong (Ryan Gosling) életveszélyes bevetéseken és magánéleti drámákon keresztül jut fel végül is „első emberként” a Holdra.
A hidegháború kellős közepében
A hatvanas években az űrkutatás nem csak egyszerű tudományos tevékenység volt, ahol az emberiség Földön túli lehetőségeit kutatták, hanem kőkemény verseny a Szovjetunióval, hogy ki kerül előbbre a világűr felfedezésében és esetleges „meghódításában”, irányításában. Az űrhajósok kiképzése az elit katonákéhoz volt hasonlatos: a leginkább embert próbáló kiképzéseken kellett részt venniük, hogy megfeleljenek az űrutazások kihívásainak, miközben a gépeket a legtöbbször ők maguk tervezték – Neil Amstrong mérnök ebben is élen járt. Chazelle filmje értő kézzel nyúl ehhez a korszakhoz, a csendes, ugyanakkor elképesztően összeszedett, és a hivatásában szinte fanatikusan munkaalkoholista Amstrong élettörténetén és tesztpilóta és űrhajós karrierjén keresztül.
A világűrben senki sem látja, ahogy sírsz
Chazelle filmjének legnagyobb kihívása, hogy azt a jó pár évet, amíg Amstrong végül első emberként megteszi első lépését a Holdon kellően izgalmasan, drámaian dolgozza fel, hiszen a film 90%-a voltaképpen erről a hosszú útról szólt. A rendező és a főszereplő közti „művészi kémia” nagyszerűen működött: Ryan Gosling hihetetlen érzékkel volt képes megjeleníteni Chazelle kameráján keresztül a kívülről folyton nyugodt, blazírt és hidegvérű Amstrongot, aki azonban rettenetes belső démonjait csak nagy kínok árán tudja leküzdeni. Egyik ilyen „démon” lánya halála, amely kínja az egész filmet végigkíséri állandó motívumként, jelenetek és víziók képében.
Amstrong nehezen tudja azt is összeegyeztetni, hogy egyrészről felelős családapa, két gyerekkel és egy várandós, szerető feleséggel, másrészt nyilvánvalóan állandóan az életét kockáztatja. Ez a film másik motívuma, amelyet Chazelle és két főszereplője: Gosling és a Janet Amstrong szerepében szintén brillírozó Claire Foy a remekül megírt forgatókönyvön és Chazelle nagyszerű kameráján keresztül kiválóan tudnak megjelentetni. Bár a házaspár nagyon szereti egymást, az Amstrong életveszélyes munkája miatti konfliktusok szinte pattanásig feszülnek és kevés film van, amelyben ezt ennyire profin sikerült megjeleníteni. Janet (Claire Foy) nem veszekszik, üvöltözik (csak ritkán, de akkor indokolt is) és nem csap patáliát, ha kell, fogcsikorgatva is eleget tesz a „nemzet hősének mintafelesége” szerepének, miközben legbelül szó szerint retteg, hogy a férjét is (más pilótákhoz, űrhajósokhoz hasonlóan) halálos baleset éri. Mindenre felkészül és saját magát, gyerekeit is felkészíti. Ezekhez a jelenetekhez nemcsak egy nagyszerűen megírt forgatókönyvre volt szükség, feszes és remekül megírt párbeszédekkel, hanem arra is, hogy a rendezők és színészek is alaposan felkészüljenek az Amstrong házaspár életéből és hidegháborús korszak paranoiás időszakából is, amelynek az űrkutatás egyik legkeményebb fókuszpontja volt.
A széked karfáját fogod szorítani
A történeten túl az űrkísérletek, űrutazások egészen elképesztően torokszorító élményét is nagyszerűen visszaadja a film. Azt valamennyire eddig is lehetett tudni, hogy a szovjet űrhajók mennyire életveszélyesek voltak, de most ebből a filmből tudhattuk meg, hogy ugyanez az amerikai űrhajókra is igaz volt.
A világűrt bejáró járgányok, vagy a földi kísérletek gépei csörögnek, zörögnek, rázkódnak, szinte a színészekkel együtt imádkozunk, hogy tartsanak ki az ormótlan csavarok, ne gyulladjanak ki, ne boruljon lángba az egész. Nem akarok spoilerkedni, de gondolom, azzal mindenki tisztában van, hogy ez jó párszor előfordult, és bizony, nem kevés emberáldozatba kerültek a földi kísérletek is. Épp ennek köszönhetően Chazelle életrajzi filmje legalább annyira feszes és izgalmas, mint a legpörgősebb thriller, krimi, vagy akciófilm.
Az első film?
Nem tudom, hány Oscart fog kapni ez a film, de van rá egy fogadásom, hogy nem keveset. Chazelle és csapata olyan alkotást tett le az asztalra, amely egyszerre mesél el megrázó családtörténeteket, és ábrázolja döbbenetes érzékkel, realizmussal az űrkutatást és az egész korszakot. Mindezt úgy, hogy az amerikai zászlót lengetős heroizmust szépen el lehet felejteni. Egy darabka történelem, emberi sorsok, hitelesen és hatalmas tehetséggel ábrázolva.
Csak pár hibát tudnék megemlíteni, amivel kapcsolatban hiányérzetem volt. Ezek egy része a történetet érinti és nem akar spoilerkedni, szóval csak annyit, hogy az űrutazás bizonyos elemei nekem hiányoztak. Tudom, hogy így is két és fél órás volt a film, de ezekért bevállaltam volna akár a három órát is.
Másrészt az Amstrongot ért családi tragédia talán egy kicsit a kelleténél nagyobb hangsúlyt kapott, különösen a film utolsó szakaszában és a konkrét holdutazáskor. Szó sincs arról, hogy az ehhez kötődő jelenetek giccsesek, vagy túl érzelgősek lettek volna, de talán ennyire nem kellett volna ezt sulykolni. Persze lehet, hogy ez Amstrong számára is ennyire meghatározó volt…
Ezek viszont csak apróságok és nem sokat vonnak le Damien Chazelle és csapatának nagyszerű munkájából. Ne hagyd ki ezt a filmet…
-BadSector-